Pizsamademokratizmus

Pizsamademokratizmus

Sajnos mindenkit érhet agyvérzés. Szerencsésebb esetben a sorsüldözött ekkor azonnal egy intenzív osztályra kerül, onnan elbocsátva hosszadalmas kórházi kezelés és rehabilitáció következik; ezek után pedig gyakran a mankó vagy a kerekesszék, esetleg mindkettő marad.

És ezzel előáll egy gyökeresen új – például a riportert is érzékenyen érintő – élethelyzet.

1.

A baj perceiben a kéz gyámoltalan, a láb csalárd jószág. Az egyik tehetetlenül az öledbe hullik, mint a vihar tépte faág a földre, a másik sután cserben hagy, ha riadtan rá akarsz állni, hogy elhitesd magaddal: az egész pusztán pillanatnyi zsibbadás, percnyi indiszpozíció; de az ellenkezőjére kell rádöbbenned! Szirénázva megjön a mentőautó, a személyzet gyors és ügyes, néhány minután belül a legközelebbi kórházban kötsz ki, ahol máris betolnak a CT-készülék alagútjába. Onnan egyenesen az intenzív osztályra visznek, ahol megbabonázottan nézed ágyad körül az infúziós állványokat, az életmentő és állapotjelző műszereket. Az ügyeletes orvoson kívül T. professzor vesz gondjaiba: angolos humorú és nyugalmú, nagy tapasztalattal bíró neurológus. Röviden tájékoztat helyzeted lényegesebb tudnivalóiról, kezét bénult karodra téve biztat barátságosan, kedves szóval lazítgatja ijedelmed páncélját. És bár kérdezni továbbra is jogodban áll, de most már a kórházi hierarchia rendje és az események menetrendszerű üteme érvényesül. A prof, mielőtt továbblép, rád vonatkozó utasításokat ad az orvosnak, az ápolónőnek; te pedig maradsz két infúziós üveg alatt, meg a belőled kifelé igyekvő salakot szállító és az ágy oldalára akasztott nejlontasakban végződő csővezetékkel, a magad jövőjét latolgatva. Meg azzal a felismeréssel, hogy a szakzsargon szerint súlyos, de stabilizált állapotú páciensként, tehát alulnézetből – és ha a jótékony altató sem segít, úgy az álmatlan éjszakák társalgásai közben – szerezhetsz tudomást a sokat szapult egészségügy helyzetéről, a nővérkérdésről, talán a paraszolvenciáról is, vagy akár a divatba jött egészségügyi áltudományokról.

2.

A neurológiai klinika intenzív részlegének alapvető jellemzője a pizsamademokratizmus. Ide ugyanis hirtelen egészségügyi katasztrófák, baljós kimenetelű balesetek, váratlan fellépett érrendszeri rosszullétek után, egyik percről a másikra és többnyire az utcáról kerülnek a betegek. Ennek megfelelően kórházi pizsama vagy hálóing az öltözékük. Csíkos, egyszínű, műszálas vagy egyéb anyagból készült, esetleg új, de inkább számos mosást is megélt ruhadarabok ezek. Viszont itt mindegyik páciens sarzsi nélkül, egyenöltözékben fekszik. Ránézésre sem derül ki, hogy a hamarjában „vételezett” és nem éppen trendi módit követő pizsama/hálóing viselője vezérigazgató, pedagógus vagy könyökkoptató hivatalnok-e… Ebben a kórtermi demokratizmusban ki-ki kizárólag saját közéleti szerepének tudatában és szigorúan önmagában elmélkedhet önnön vagy betegtársai közéleti szerepén. Ha egyáltalában eszébe jut az ilyesmi abban az időtlen összezártságban, ahol a betegek napról napra a reménykedésre és egymás türelmére utalva várják sorsuk és állapotuk alakulását. Ott egyszerűen nincs helye annak, hogy valaki bármi rangjával, pozícióival kérkedjen. Ez a kórházi részleg olyan tízágyas terem, ahol nemcsak sarzsi nincs, hanem előzködés sem. Ahol a páciensek amolyan „az időnkbe belefér” természetű bizakodás langyos átmeneti közegében fogyasztják a levegőt, és legföljebb óvatosan „rejtett” oldalpillantásokkal nézegetik, létezik-e náluk is elesettebb páciens… Ezt a fajta tájékozódást nem tiltják a doktorok sem, és ha valaki szól róla, akkor néha még bátorítják is az illetőt: Lám-lám, kár volt kétségbeesnie!

3.

Nem kell ahhoz százharminc napos kórházi és gyógyintézeti kezelés, hogy a józan belátású ember hamar észrevegye: nem véletlen, hogy az előírt munkát meg az érte kapható fizetség mennyiségét összehasonlító fiatalok nem is tülekednek az ápolónői és férfiakként a betegápolói pályára. Aki mégis ezt választja, és egészségügyi nővérként Szlovákiában marad dolgozni, csakis hivatástudatból teszi. Megismerve ugyanis az ápolónők/betegápolók helyzetét, az ember hamar rájön: nálunk, ahol nincs anyagi megbecsülése ennek a rengeteg önuralmat igénylő munkakörnek, talán a filozófiaoktatásba is be kellene iktatni az ápolónők/betegápolók hivatástudatának fogalmi körülhatárolhatóságát és értékét. Ők a kezelésre szorulók naponta kilométereket gyalogló, állandó gondozói. És egy szatirizálásra hajlamos ötlettel akár a lépésszámláló is felesleges lenne a lábukon, hiszen ha vijjog a csengő, ha megszólal a betegek karjára erősített vészjelző ügyeleti csengettyűje, vagy bármi egyéb okból, de menni kell, akkor nem ülhetnek tovább a nővérszobában. És aki tárgyilagos szemtanúja ezeknek a történéseknek, abban minden közvéleménnyé előléptetett pletykával szemben (például: ahány injekció beszúrása, annyiszor legalább egy ötös) megerősödik a nővérek és az ápolók iránti, aligha irigylésre méltó tisztelet. Mert távolról sem csak türelmesen meghallgatják és kedves szavakkal vigasztalják a pácienseket, hanem a kezük is villámgyorsan jár. Mosdatnak, lepedőt, párna- és takaróhuzatot cserélnek, forgatják, és ha kell, arrébb rakják, az ágyon feljebb emelik a mozogni képtelen beteget. Majd összekapkodva a piszkos ágyneműt és a mosdatás eszközeit, elsietnek. Hiszen a kora reggeli sürgés-forgásban a nővérke hiába tesz akár bátorító pillantással is egy lavór vizet, szappant, törülközőt a páciens elé. A fájdalomtól és az altatótól kábult, a fél oldalára mozgásképtelen beteg úgy néz a karnyújtásnyira, ám az ő számára mégis elérhetetlen messzeségben levő lavór vízre, ahogy a távúszók meredhetnek a tajtékos tengerre Calais és Dover között. A lavórnyi tenger lecsendesedéséhez nővérkéz, ápolói segítség kell. De a tisztálkodás, a rendberakás, a lázmérés után sincs megállás, mert övék a reggeli, ebéd, vacsora kiosztásának kötelessége is, a gyógyszeradagolás, az infúziók bekapcsolása, a vérvétel, és a vizitelő orvost is tájékoztatniuk kell az általuk tapasztaltakról. Nővérkének lenni tehát nem élvezet. Az egyhangúság és az állandóan változó feladatok keveréke ez, ráadásul az időbeosztás is nagyon megértő élettársat feltételez. Az ügyeletekben nyilván megvan a közös munka öröme is, de legalább ennyi a kis közösségen belüli súrlódási felület. Elvégre egy teli kacsa is vitatéma lehet, ha egyszerre csörren meg a telefon, vijjog két beteg vészcsöngője, és az ügyeletes orvos is asszisztenciát kér valamihez. Persze, azért van ennek a pontosan végzett munkának szépsége is. Nagyon erős az ember és ember közötti kapcsolat, és nincs tankönyv, amely előírná, mikor kell egy beteg kezét megsimogatni. Ezt megérezni kell.

4.

A rehabilitációs gyógyintézetben (hivatalosan klinikán) már nincs szigorú kórházi diszciplína, ott már csak intézeti rend és fegyelmezettség van. Reggeltől kora délutánig a kúra előírt terápiái zajlanak, azután kötetlen időtöltés. Az orvosok és a gyógytornászok általában nem rohannak rögvest haza, hanem négyszemközt vagy akár kisebb csoportokban társalogni is lehet velük. Például arról, hogy a páciensnek jobb, nekik könnyebb lenne, ha nem hajtaná őket az idő (értsd: a pácienst mielőbb hazaküldeni kívánó egészségbiztosítók fukarkodása), és többet meg sokoldalúbban foglalkozhatnának a beutaltakkal. Hiszen minden gyógyulási folyamat, így a rehabilitáció is annál hatásosabb, minél jobban „belelát” az orvos a betegébe, aki minden mondatával lényegében a diagnózist mondja. De ez fordítva is érvényes: jó, ha a páciens szintén többet tud arról, hogy mit csináltak/csinálnak vele és miért. Így nem is páciensként, hanem, mondhatni, partnerként szívesebben gyógyul. Többet akar visszaszerezni korábbi önmagából. Az ilyen csevejek közben szóba jön az is, hogy az önbizalommal erősödő páciens talán ritkábban hajlandó hinni a semmiben, azaz az utóbbi időkben elharapódzott és a betegek zsebéből vagyonokat kicsaló, így sokmilliós biznisszé hízott egészségügyi áltudományok „holtbiztos” sikerében. Egyvalami azonban ehhez okvetlenül hozzáfűzendő. Jelesül, hogy a szóban forgó biznisz aranykorszaka a hivatalos egészségügy válságának következménye is. Szlovákiában például 2016 decemberében az állami kórházak lejárt adóssága 527 millió euró volt! Kérdés hát: miben, melyik semmiben hisznek a hazai egészségügy felelős válságmenedzserei?

5.

Befejezésül talán még pár szó a paraszolvenciáról, vagyis a hálapénzről. Sokat beszélnek erről a betegek, kevesebbet az orvosok, de hallani mindenki hall róla. Én csak azt tudom, amit láttam: az általam megélt százharminc nap alatt minden beteget egyformán gondosan kezeltek. Lehet, hogy ez kivétel; lehet, hogy szerencsém volt a szerencsétlenségben. Mert ugye, van nálunk (is) egy régi szép szokás: úgy általában szidni valaki(ke)t. A romáktól az orvosokon át a mindenkori kormányig. A magam részéről mindehhez pusztán annyi: az ispotályokban töltött álmatlan éjszakáimon bőven volt időm azon is gondolkodni, vajon (például a hálapénz dolgában) nincs-e hiba bennünk is?!

Miklósi Péter


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »