Száz év – tíz vers. Pilinszky János születésének centenáriumára készülünk. Tíz vershez közelítve keressük az életmű sarokköveit. Az első vers, melyhez közelebb lépünk, az Elég című, a Szálkák kötet egyik utolsó darabja. Kulcsszava, mely alapfogalma a Pilinszky-életműnek: a jelenlét.
„Semmiféle filozófia nem tudja megindokolni egy konkrét ember konkrét jelenlétének értelmét.” A művészet képes érvényes válaszokat adni. Pilinszky János szavai, sorai ott visszhangoznak életünk legérzékenyebb, döntő pillanataiban; az értelemmel feloldhatatlan rezdüléseket és történéseket az ő versbe rendezett szavai segítenek mégis feloldani és elrendezni. Nem megérteni, de hordozni, folytatni azt, ami történik, tudni jelentőségét, értékét.
Az Elég című vers mindössze tizenöt sorában mindent elmond a „lét grammatikájáról”, legalapvetőbb, mindent meghatározó „szerkezeti elemeiről”: a szeretetben fakadó jelenlét és hiány erejéről. „Mert a világ rideg ok-okozati zónáját reálisan egyedül a szeretet haladja meg. […] egyedül a szeretet számára indokolt maga a lét, egy konkrét ember léte.”
A verskezdet csupa toporgás, meg-megtorpan a beszélő, ahogy térül-fordul az „ólnál is szűkösebb” térben, melyet oly jól ismer, melyben olyan otthonosan kellene mozognia, mint sehol máshol a „teremtés” helyei közül. Ez a tétovázás hangzik a ritmusban is, a szabálytalan hosszúságú sorok is mintha ezt az „innét odáig”, fal és fal között tett rövidebb-hosszabb lépéseket írnák bele a versbe. De aztán történik valami, és a ritmus halk, egyenletes lejtést vesz, a sorok hossza is kiegyensúlyozódik, ötös és hatodfeles jambusokban halad tovább a gondolat. Mi ez a történés? Az élet legdöntőbb eseménye: egy megérkezés. Abba a szűk szobába, a beszélő életébe, terébe, szívébe „belép valaki”. És ami szűk volt, ami szorított, eltűnik, „hirtelenül kitárúl” minden.
A verscím határozószava háromszor metszi a versszöveget, az első elég, ami épp itt, az érkezés és a minden kitárulása után következik, az aranymetszésbe került. A vers legfontosabb sora következik (az életmű legfontosabb verssorai között is ott a helye):
Mekkora ereje lehet egy verssornak! Mekkora fénye. (S nem még erőteljesebb-e most, ebben az egymástól elzáró, arcoktól, érintésektől megfosztó világban?)
Elég egy arc látványa, egy jelenlét. Megérzik a falak is, „vérezni kezdenek”, megpecsételik a beteljesedést, azt, hogy elég, háromszorosan, ami van, nem kell semmi más. Elég az arc, és elég a kéz. Az ismerős kéz, „amint megkeveri a kávét”; támaszt ad, tartani képes a hétköznapokat – azzal, hogy létezik, hogy ott van, s végzi a mindennapok ezerszer ismételt, ütött-kopott mozdulatait. Vagy az ismeretlen kéz, mely mindent helyreigazít azzal, „ahogy visszavonul a bemutatkozásból”.
Vannak kivételes, köztes idők. Sem itt, sem ott. Egy halotti tor. Jelenlétek és hiányok sűrű intenzitása. A hiány végleges beállta előtt még emel, még tart a közösség, az együttlét, a sokféle jelenlét ereje. A házat, ahonnan végleg eltűnik egy arc és egy kéz, még egyszer benépesíti az öröm, és győz, feledteti „a levegőtlen ablaksort”, az éjszakát, ami következik. Melyben kéz hiába markol kéz után, a szem hiába keresi az arcot.
Ebben a versben ott van az életünk: a kimondhatatlan, pótolhatatlan jelenlétek. Arcok, régiek és most érkezettek; ismerősen rezdülő és bemutatkozásra nyújtott, jelenlétet teremteni képes kezek. Az arcok között ott az az egyetlen, az a kedves, elevenségében, és immár végérvényes mozdulatlanságában, ahogy örökre eltűnik a szemeink elől, amikor bezárja a föld. Hiánya az elfogadhatatlan elfogadására tanít – kétségbeesett, kikerülhetetlen úton.
Az Elég a Szálkák egyik utolsó verse. Valóban egy szálka: a kereszt realitásából, ahol életünk zajlik. Van egy vers, ugyanebben a kötetben, egy korábbi ciklusban, mely a párja lehetne: a Találkozások. Találkozások és búcsúzások, barátságok és szerelmek megkapóan szép éneke, gyönyörű hullámzás. S mégis, az Elég több, mert továbbmegy. Nem a találkozásról, hanem az egyesülésről, az egymás életébe való végleges belépésről beszél. Ez már az evangéliumi esztétika. „Az evangélium az egységről beszél, a közös fészekről, nyelve a szereteté, a szintézisé. Az evangélium nyelve: az egyesülés, az antikoké: a találkozás.”
„Semmiféle filozófia nem tudja megindokolni egy konkrét ember konkrét jelenlétének értelmét. Ez egyedül a szeretet számára indokolt, ennek értelmét egyedül a szeretet nem kérdi meg, mitöbb, a szeretet talán nem is egyéb, mint a létezés szélességi (ok-okozati) szintjének meghaladása, túllépése és vertikális szintjének befogadása, vagyis mélységének a megértése.” A szeretet keresztre szállás. Egyszerre a jelenlét odaajándékozása, és a veszteség lehetőségének elfogadása. „A szeretett lény a szerető lélek számára: abszolút érték, örök és halhatatlan.”
*
Idézett esszék:
Egy lírikus naplójából (Új Ember, 1973. február 25.)
Válasz (Új Ember, 1973. április 1.)
Ami elveszett (Új Ember, 1973. szeptember 23.)
Néhány sorban (Új Ember, 1973. október 7.)
Borsodi Henrietta/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
