Pásztory Dóra: Kritizálod az olimpikonokat? Menj, és sportolj!

Pásztory Dóra: Kritizálod az olimpikonokat? Menj, és sportolj!

Egy életmódblogon fakadt ki paralimpiai bajnokunk a várakozásoktól elmaradó riói szereplők itthoni kritizálása miatt.

Mint írja, „voltak nagy pillanatok és komoly mélypontok, fényes győzelmek és bosszantó kudarcok. Már az első napon megmutatkozott szurkoló nemzetünk mindkét arca. Katinka első aranyát euforikusan ünnepelte a tömeg, a repkedő hunbelievable hashtagek… meg a rengeteg megosztott közös fotó az újdonsült olimpiai bajnokkal, melyek ki tudja, mikor készültek. Hirtelen mindenki szerette volna, ha kicsit köze van a győzteshez, mindenki osztozni akart a sikerben. Aztán folytatódott a verseny, és jöttek az ezüstök, a bronzok… meg a nem pontszerző helyezések. És megmutatkozott a másik oldal is.”

Név szerint elsőként Verrasztó Dávidot említi, aki egyéni csúcsától jócskán elmaradva nem jutott döntőbe abban a számban, amelyben világbajnoki ezüstérmes volt tavaly. „Mindössze tizenegyen tudtak nála gyorsabban úszni aznap a világon ebben a számban. Nem hiszem, hogy ezt fel tudja fogni bárki, aki kritizálja az úszását”, értékel az egykori sportoló, aki szerint itt szakadt át valami.

„Jött a cselgáncsozók, birkózók, ökölvívók meccsei után a siránkozás, kicsit el lehetett temetni Cseh Lacit is a 200 pillangó döntője után, a vízilabda bukását is remekül meg lehetett ideologizálni, sőt Gyurta Dani és Risztov Éva sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Merthogy reményvesztett emberek tömege várta kiéhezve az újabb 15 perc boldogságot, amit egy sportolói teljesítmény adhat az elkeseredett és kilátástalan életükben. Ha pedig nem kapják meg ezt az utolsó utáni falat jóérzést, akkor kitör belőlük minden düh és indulat” – áll össze a kép Pásztory Dóránál.

A kommentelők figyelmébe ajánlja, hogy a vereség pillanatában nincs a sportolóknál szomorúbb ember a világon.

Felidézi, egyszer két héttel egy Európa-bajnokság előtt úszott világcsúcsot, de eljött az Eb napja, és az ébredés pillanatában tudta, hogy nem fog menni.

„Pokoli volt. A döntő előtt az éreztem, hogy nem úgy mozognak az izmaim, mint edzésen, minden kellemetlen, rossz a közérzetem, és mindenre jobban vágyom, mint arra, hogy beugorjak a vízbe. Én, aki fejben mindig egyben voltam, imádtam a versenyhelyzetet, az ezzel járó izgalmat és az adrenalint, aki minden egyes alkalommal úgy ment oda a rajtkőhöz, hogy megeszi az ellenfeleit. Ez egyszer viszont kifogtam egy olyan napot, amit ma már úgy azonosítok: »egész nap filmet akarok nézni pokrócba burkolózva egy bögre kakaóval«. Szerencsém volt, mert mindez nem egy paralimpián történt. Még nagyobb szerencsém, hogy nem olimpikonként kellett átélnem ezt az ötkarikás játékokon, amikor több millióan figyelik a mozdulataimat árgus (és roppant szakértő) tekintettel, hogy aztán a fotelból megfogalmazzák azt, amit én is pontosan tudok: ez nem jött össze. Egy empatikus környezetben ilyenkor ölelés és vigasz járna, nem pedig még néhány rúgás az amúgy is fájó pofon után.”

Úgy látja, „a győzteseket remekül tudjuk kezelni. Ünnepeljük őket a reptéren, a köztereken, a villamossínen (ja, nem, ott csak a focistákat), a Facebook-oldalunkon és a szívünkben is. De mi a helyzet azokkal, akik csalódottan és elkeseredetten térnek haza? Miért jobb újra és újra szembesíteni őket a kudarccal?” – szegezi a kérdést a nyilvánosságnak, hozzátéve, a verseny utáni interjút szerencsétlen műfajnak tartja, amely csak a nézőnek fontos, a sportoló sebeit csak mélyíti, „racionális kérdésekre próbálnak meg teljesen irracionális testi és mentális állapotban válaszolni, pedig ezeket a párbeszédeket csak saját magukkal kell lefolytatniuk. Esetleg az edzőjükkel és a sportpszichológussal.”

Pásztory kijelenti: „Nekem aztán egyetlen sportoló sem tartozik magyarázattal és bocsánatkéréssel. Nincs olyan olimpiai eredmény, amelyért elnézést kéne kérni.” Nem neheztel a 200 méter vegyesen már rajthoz sem álló Verrasztó Dávidra, bár ő nem úgy cselekedett volna; ugyanígy a 100 méter melltől visszalépő Gyurtára és a 200 méter pillangóról az utolsó pillanatban lemondó Hosszú Katinkára sem haragszik.

A „közpénzen készülő sportolók kötelességeiről”, illetve az ezt szajkózókról is elmondja véleményét: „Csak azt felejtik el, hogy tíz-húsz évvel ezelőtt a szüleik beíratták őket egy egyesületbe, ahol befizették a tagdíjat, megvették a sportoláshoz szükséges felszerelést, sok esetben fizették a versenynevezést és az utazási költségeket. Hosszú-hosszú éveken keresztül így ment ez, mígnem megszületett az első olyan eredmény, ami után már járt némi támogatás is. Ők már mind győztek valahol, valamikor azért, hogy itt lehessenek ebben az elit csapatban. Mind ilyen-olyan bajnokok, a kiválasztottak, a legjobbak. Mindenki saját erejéből szerzett kvótát és vívta ki a válogatottságot. Ők azok, akik valamiben a legjobbak, és emellett még vállalják, hogy az országunkat is képviselik.”

Hangsúlyozta, hogy köszönettel tartozunk mind a 160 olimpiai indulónak, hisz amellett, hogy a legjobbak valamiben, „küzdenek saját magukért, még nekünk is örömet és büszkeséget próbálnak szerezni azzal, hogy mindezt magyar címeres ruhában teszik”.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »