Pásztorokkal vizsgálták a szarvasmarhák növényfelismerő képességét

Pásztorokkal vizsgálták a szarvasmarhák növényfelismerő képességét

A pásztorok bevonásával végzett vizsgálatból kiderült, hogy a szarvasmarhák száznál is több növényfajt ismernek fel és mindegyikhez más módon viszonyulnak a legelőn.

A kutatás eredményeit nemrég publikálták az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai és a vizsgálatban közreműködő pásztorok a Journal of Applied Ecology című szaklapban. A cikk újszerű módon kapcsolja össze a pásztorok tudományát az ökológiai, a mezőgazdasági és a természetvédelmi kutatásokkal.

A beszámolóból, amelynek szerzői Molnár Zsolt ökológus és kollégái, valamint Máté János és Sáfián László pásztorok voltak, kiderül, hogy a marha mindegyik növényhez más módon közelít: valamelyiket annyira szereti, hogy odalép hozzá vagy odahajtja a fejét, más fajokat türelmesen fogyaszt. De vannak olyanok is, amelyeket csak valami finomabbal együtt hajlandó “bekanyarítani”, vagy csak aprókat harap belőle, vagy éppen csak a virágát szereti. Emellett sok olyan növényfaj is van, amelyeket csak megszagol vagy egyszerűen kikerül, míg egyeseket annyira nem szeret, hogy kirázza őket a szájából, ha az véletlenül odakerül.

– írják a szerzők. A tanulmány szerint a marhának tízféle viszonya volt a legelő 117 vizsgált növényfajához, láthatóan felismerte az egyes fajokat. A több évig tartó vizsgálatban a kutatók csaknem 33 ezer esetben dokumentálták a marha “fűharapását”.

Hírdetés

A kutatók a pásztorok tapasztalatait használták fel. Mint írják, a pásztornak birtokában van a tudomány, amellyel a marha kívánságát, ízlését befolyásolni tudja. Pásztorolva a jószág olyan növényeket is megeszik, amelyeket annyira azért nem kedvel. A pásztor tudja, hogy nem a frissen hajtott üde zöld füvektől, hanem a tápanyagokban tartalmasabb, de szárazabb, bizonyára íztelenebb fűtől hízik jobban a jószág. A jól pásztorolt állat ezért jobban hízik, jobban neveli a borját, ezért több hasznot is hajt. Azaz a gazdának is hasznos a pásztorok tudománya.

A pásztor folyamatosan figyeli a legelőjét és igyekszik azt úgy karbantartani, hogy egyrészt őszig kitartson a fű, másrészt a következő évben is jól lehessen tartani rajta a jószágot. A pásztor fő feladata, hogy a napi legeltetéssel “menüt” állítson össze és azon vezesse végig a marhát, hogy többet és jobbat egyen, mintha maga kószálna a gyepen. “A nap végén pedig desszert jár neki, például egy finom lóherés folt” – írják.

A tudósok szerint a pásztorolt jószág a természetvédelemnek is sok jót tehet, a védett növények és állatok szempontjából is kedvezőbb lehet a gondos tartás. A pásztor meg tudja akadályozni egyes foltok túllegelését, más helyeken pedig a legelés elmaradását, mindkettő káros lehet sok ritka fajnak. A pásztor és a természetvédő együttműködéseként visszaszoríthatók a túlzottan elburjánzott fajok (például a sás és a nád) vagy éppen a nem őshonos, tájidegen, úgynevezett inváziós növények, például a japánakác.

Az eredményeket a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársai közvetlenül fel tudják használni a vizsgált védett területen, a Peszéri-réteken Kunpeszér határában.

Az Ökológiai Kutatóközpont közleménye szerint a cikk témája azért is újszerű, mert egy olyan területről van szó, ami a hagyományos tudományterületek között kimaradt a kutatásból. A jószág takarmányozásával, legelésével foglalkozó agrárkutatók elsősorban vetett, néhány fajból álló, intenzív legelőket vizsgálnak, míg az ökológusok nem figyelik kellően közelről a jószág táplálkozási viselkedését. A pásztoroknak ugyanakkor a világ minden táján ez az egyik fő tudománya: eldönteni, hogy a legelő melyik növényét mikor és hogyan lehet hasznosítani. Molnár Zsolt és kollégái most a pásztorok tudományát kapcsolták össze az ökológiai, a mezőgazdasági és a természetvédelmi kutatásokkal.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »