Pártpolitika és a kádári örökség

Pártpolitika és a kádári örökség

A referendum után a migráció mellett új témák is felkerülnek a napirendre.

A népszavazás eredménye – amely a kormánypártok sikerét hozta – valójában nem okozott nagyobb meglepetést. Előre lehetett tudni, hogy a nemek elsöprő fölényben lesznek az igenekkel szemben. Az egyetlen nyitott és fontos kérdés az volt, hogy mekkora lesz a részvétel, eléri-e az ötven százalék plusz egy szavazatot, és ezáltal érvényes lesz-e a népszavazás. Míg a nyáron még úgy tűnt, hogy van reális esély az érvényességre, az utolsó két hétben már érezni lehetett, a levegőben volt, hogy mégsem lesz így. A kampánynak nem volt egy világos íve, amely az utolsó héten csúcsosodott volna ki, helyette inkább leült a hangulat az utolsó napokra.

Mi döntött, mi számított és mi nem, s mindez hogyan vethető össze a 2008-as szociális népszavazással?
Belpolitikai szempontból feltűnő, hogy egyfelől valóban sikerült nemzeti üggyé avatni a kötelező kvóta elutasításával kapcsolatos referendumot, másfelől viszont az eredmények részletesebb, területi elrendeződésének vizsgálata megmutatja, hogy ezen belül a pártpolitikai erővonalak meghatározó szerepet játszottak.

Ha jobban megnézzük, azokban a megyékben volt a legmagasabb a részvétel, amelyek hagyományosan a Fidesz–KDNP-re szavaznak, ezek közül kiemelendő Vas (52 százalék) és Győr-Moson-Sopron megye (51 százalék), de Zala (49 százalék), Veszprém (48 százalék), Tolna (46 százalék), Bács-Kiskun (46 százalék) és Heves (46 százalék) is az országos átlag (43,38 százalék) felett teljesített. S bár kétségtelen, hogy a három nyugati megye Ausztriához való közelsége érzékenyebbé tehette az ott lakókat a migránskérdésre, mégis azt hiszem, hogy a pártszimpátia legalább olyan erősen belejátszott a magas részvételi arányba, mint az előbbi szempont. Emellett pedig ténykérdés, hogy Veszprém vagy Tolna megye keveset érzett meg a migránsáradatból, mégis magas részvételt produkáltak, amelynek okát a hagyományos jobboldalhoz húzásban találhatjuk meg.

De ennek a fordítottja is ugyanezt mutatja, hiszen a migránsválságban mélyen érintett, ám inkább a baloldalhoz kötődő Baranya megyében meglepően alacsony volt a voksukat leadók száma, az meg külön megdöbbentő, hogy a legsúlyosabb harci terepnek számító Ásotthalmon és Röszkén sem érte el a részvételi arány az 50 százalékot.

Budapest ugyancsak szimptomatikus pártpolitikai tüneteket mutatott. A Keleti pályaudvar környékén lezajlott tumultuózus jeleneteket megélt – de a baloldalhoz jobban kötődő – VII. és VIII. kerületiek brutálisan alacsony, 33, illetve 32 százalékos részvételt produkáltak, s a többi hagyományosan baloldali-liberális kerületben is 40 százalék alatt maradt a részvételi arány (XIII., XIV., XIX., XX., XV., IV.). Ezzel szemben a jobboldalhoz kötődő budai kerületekben országos átlag körüli, vagy a feletti aktivitás mutatkozott. Ezzel együtt is, Budapest a maga 34,74 százalékos szavazási hajlandóságával óriási mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a részvétel nem közelítette meg az érvényességi küszöböt (ráadásul a nem szavazatok aránya is itt volt a legalacsonyabb, 86 százalék).

Még egy adalék mindehhez: az általában a Fideszhez húzó kisebb települések (falvak, kisvárosok) magasabb részvételi arányszámai sem tudták eléggé ellensúlyozni az esetek jelentős részében baloldalinak számító nagyvárosok igen alacsony aktivitási adatait.

A népszavazás elsősorban pártpolitikai törésvonalakat követett, de természetesen nem egy az egyben, tehát korántsem állítható, hogy a mintegy 3,3 millió nem voks kizárólag a Fidesz–KDNP és a Jobbik támogatóitól jött volna össze. (Különösen azok után, hogy a Jobbik alig kampányolt a részvétel mellett.) Ez már csak abból is megítélhető, hogy a Századvég-felmérés szerint az emberek 54 százaléka elégedett a referendum kimenetelével, ami arra utal, hogy baloldali és független, ingadozó szavazók egy része is a nemre kellett, hogy szavazzon.
Érdemes itt összevetést tenni a 2008-as, úgynevezett szociális népszavazással, ahol a részvétel meghaladta az 50 százalékot (bár akkor ennek nem volt érvényességi jelentősége, mégis ez történt). Ha valaki átnézi az akkori választási térképet, jól láthatja, hogy a nyolc évvel ezelőtti referendum is a mostanihoz kísértetiesen hasonlóan követte a területi pártpolitikai megosztottságot, a megyék, a főváros és a kisebb, illetve nagyobb települések vonatkozásában egyaránt.

Az, hogy akkor összejött az 50 százalék feletti részvétel, kizárólag annak volt köszönhető, hogy a baloldali és liberális szavazók a 82-84 százalék igennel szemben 16-18 százalék nemet produkáltak. Akkor a három igenre (amely a kórházi napidíj, a tandíj és a vizitdíj megszüntetésére vonatkozott) nagyjából ugyanannyian szavaztak, mint most a nemre (tehát mintegy 3,3 millióan), viszont a baloldali szavazók egy jelentős része (kb. 600-700 ezer ember) akkor nem bojkottálta a népszavazást, s ezért jött össze a magas, 50 százalék feletti részvételi arány.
Ne feledjük, hogy a 2008. márciusi népszavazásra másfél évvel az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után került sor.

Az ellenzék – jelesül a Fidesz – által nagyon nehezen kicsikart referendum sikerét két dolog alapozta meg, amelyek egymás hatását erősítve teremtettek markáns kormányellenes hangulatot. Az egyik a kabinet tervezett reformja, amely neo­liberális gazdaságpolitikai elvekből kiindulva piaci alapokra kívánta helyezni az egészségügyet, s ennek részeként kórházi napidíjat és vizitdíjat kívánt bevezetni. Ehhez jött még a felsőoktatási reform, ennek részeként a tandíj bevezetése. Ezek, a pénztárcát közvetlenül érintő intézkedések természetesen nagy felháborodást váltottak ki.

Ugyanakkor – s ez a másik tényező – ne feledjük, hogy az őszödi beszéd után az ország elsöprő többsége várta Gyurcsány lemondását és az előre hozott választásokat, azonban Gyurcsány foggal-körömmel ragaszkodott a hatalomhoz, ami nem kis mértékben irritálta az embereket, és a kormány népszerűsége a mélyponton volt. A népszavazásnak tehát kettős, egymást erősítő tétje volt: az újonnan fizetendő járulékok megszüntetése és a Gyurcsány Ferenc elleni fellépés, a kormány megbuktatása. Mondhatnánk, hogy hatalmi és a pénztárcát érintő alapkérdésekről volt szó; így és ebben a hangulatban szavazott 3,3 millió, tehát kísértetiesen annyi választópolgár igennel, mint 2016-ban nemmel.

Mi következett ebből? Az, hogy a Fidesz–KDNP ellenzékben a referendummal nagyszabású politikai fordulatot ért el, s nem is maradtak el a következmények: Gyurcsány egy évvel később lemondásra kényszerült, s 2010-ben a parlamenti választásokon a baloldal óriási vereségbe szaladt bele. A mostani népszavazás eredménye pedig azt bizonyítja, hogy a Fidesz–KDNP immár kormányzó koalícióként is képes volt ennek a politikai tábornak az egyben tartására, s amikor kellett, ismét szavazóurnákhoz tudta szólítani szimpatizánsait. Ez még akkor is kiemelkedő politikai teljesítmény, ha kétségtelenül az 50 százalék feletti részvétel is ott lebegett a célok között, hiszen időközben az új alaptörvény ide emelte fel az érvényességi küszöböt – s az érvényesség az unióval és a bizottsággal szembeni fellépés szempontjából is fontos lett volna.

Ez a részvételi szint itt és most azért nem jöhetett létre, mert a baloldal ezúttal a távolmaradással igyekezett politizálni, tehát az érvényesség akkor jöhetett volna össze, ha a kormánykoalíció saját politikai táboránál jóval nagyobb tömegeket tudott volna rábírni a részvételre. Ez nem sikerült, ami megítélésem szerint két jelenséggel áll összefüggésben: a Kádár-korból velünk maradt tömeges politikai tudatlansággal, távolságtartással, kispolgári-alattvalói léttudattal, illetve egy bizonyos létező és érzékelhető apátiával és elégedetlenséggel, mely utóbbi okait muszáj lesz mélyebben elemeznie a kormányoldalnak.

Ezzel együtt, ez a népszavazás a pártverseny szempontjából még nem döntött el semmit, annál is inkább, mert a referendum utáni időszakban a migráció mellett új politikai témák is óhatatlanul felkerülnek a napirendre, amelyek újraírhatják a politikai erővonalakat. A Fidesz–KDNP-nek mindenképpen tudnia kell, hogy a migrációs válság másfél éven át nem lehet egyeduralkodó téma, nyilván­való, hogy újabb politikai konfliktusok megvívására is fel kell készülni.

Fricz Tamás

A szerző politológus


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »