Parlamenti csata

A közoktatás helyzetéről kezdeményezett politikai vitát az MSZP, erősítve sorait a Jobbik, az LMP és a függetlenek zsoldosaival. A KDNP harcos amazonja azonban nem rettent, nem remegett.

Az alaphangot dr. Hiller István az MSZP élharcosa, a néhai hőskorszak oktatási és kulturális  minisztere zengte:  ”Államosítás történt a 2011. évi, a köznevelésről elnevezett gyalázatos törvény értelmében, egész egyszerűen egy olyan lépés, ami az addigi szétszórtnak nevezett oktatási szerkezetet összébb hozza. 2017. január 1-jétől pedig az államosítás utolsó lépcsőjére is fellépnek: elszakították az oktatási intézményeket a fenntartó önkormányzattól, a helyi közösségektől, ezzel az utolsó összekötőkapcsot is szétverve, teljes és totális államosítást hajtanak végre.  És nem csak az önkormányzatok által felújított épületeteket veszik el, hanem a tankönyvpiactól kezdődően az oktatás és nevelés minden részletéig egy és kizárólag egy, hatalmi érdek megnyilvánulását hajtják végre a magyar közoktatás egészében.”

Hét teljes órán át tartott a kormány s pártjainak ostroma.  A KDNP harcos amazonja azonban nem rettent, nem remegett.  Harsányan idézte: „A törvény célja egy olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a rábízott gyermekek, fiatalok harmonikus testi, lelki és értelmi fejlődését, készségeit, képességeit, ismereteit, jártasságait, érzelmi és akarati tulajdonságait életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás. A köznevelési törvény tehát az embernevelést tűzi alapvető céljául az iskolarendszernek, a nevelést a szó teljes értelmében, ezen belül is a teljes személyiség és általa a közösség, a család, a nemzet, az egyház, emberiség fejlődésének szolgálatába állítja.”

Hét teljes órán át tartott a kormány s pártjainak ostroma.  A KDNP harcos amazonja azonban nem rettent, nem remegett.  Harsányan idézte: „A törvény célja egy olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a rábízott gyermekek, fiatalok harmonikus testi, lelki és értelmi fejlődését, készségeit, képességeit, ismereteit, jártasságait, érzelmi és akarati tulajdonságait életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás. A köznevelési törvény tehát az embernevelést tűzi alapvető céljául az iskolarendszernek, a nevelést a szó teljes értelmében, ezen belül is a teljes személyiség és általa a közösség, a család, a nemzet, az egyház, emberiség fejlődésének szolgálatába állítja.”

Dr. HOFFMANN RÓZSA: – Tisztelt Országgyűlés! Éppen öt évvel ezelőtt, 2011 novemberében kezdte tárgyalni az Országgyűlés azt a törvényt, amely köznevelési törvény lett, és amelyet 2011. december 19-én hajnalban, igen nagy többséggel fogadott el az Országgyűlés. A törvény elfogadása után nagyon gyors ütemben több mint 120 jogszabályt alkottunk 2014 nyaráig, azóta pedig további jogszabályok szolgálták azt a célt, amit a köznevelési törvény a bevezetőjében is értelmezett: keretjellegű a törvény és a kereteket egyéb jogszabályokkal kell kitölteni, hiszen a részleteket nyilvánvalóan nem törvény szabályozza a modern jogállamokban.

– A törvény elfogadásával tulajdonképpen befejeződött az a munka, amellyel leraktuk a szilárd alapjait egy új köznevelési rendszernek. Ezt a köznevelési rendszert a céljai és a hozzá megtett út minősítik. Ezeket a célokat nem vitatta senki a vitában, és a mostani vita sem a célokról zajlik, ahogy látom, hanem inkább a végrehajtásnak egyik-másik helyes vagy helytelen lépéséről. Ezért semmiképpen sem tudom értelmezni azt, hogy miért léptek fel többen ez év tavaszán azzal a jelszóval, hogy vonjuk vissza a törvényt, forduljunk vissza a régi helyzethez. Az előttem szóló Hiller István gyalázatosnak nevezte ezt a törvényt és az egész oktatáspolitikát pocséknak. Mi több, idehozta Herczeg Ferencet is, a több mint száz évvel ezelőtti képviselőt, írót, aki ”A gótikus ház” című munkájában valóban leírta ezeket a sorokat, de azt is leírta, hogy 14 év alatt hogyan tette tönkre az ellenzék az obstrukció intézményével azt a szándékot, hogy Magyarország felépítése tovább folytatódjék.

–  Kiragadni persze sok mindent ki lehet, de forduljunk el a múlttól, én inkább a jelenről és a jövőről szeretnék röviden szólni. Arról tudniillik, hogy miért helyes ez a köznevelési törvény, bár – hozzáteszem, sosem titkoltam, én sosem tagadtam – a hozzávezető útnak a módszerei, pedagógiai eljárásai esetleg vitathatók, de azért van demokratikus társadalmunk, azért van sok szakmai intézményrendszerünk, hogy ezeket megvitassuk. Hozzáteszem: ezeknek a vitáknak a nagy része meglátásom szerint inkább az egyetemi szférába, a konferenciákra tartozna, mert nagyon sok olyan van közöttük, ami nem politikai kérdés. Természetesen bármit be lehet hozni a parlamentbe.

– Nos tehát, miért nem lehet szó arról, hogy ezt a köznevelési törvényt helytelennek ítéljük. A 2010 előtti törvény – a gyerekek mindenekfelett való érdeke ellenére – lehetetlen közoktatási helyzetet eredményezett.  Megismétlem ennek a korábbi köznevelési rendszernek néhány jellemzőjét: szétaprózott volt; egyenetlen volt minden tekintetben; óriási különbségeket eredményezett település-település, iskola-iskola között; a műveltséghez való hozzáférés esélyei is nagyon különbözők voltak; az esélyek romlottak; az iskolákban mindennapos gyakorlattá váltak a normaszegések, a fegyelmezetlenségek, mi több, olyan oktatáspolitikai környezet vette körül az iskolákat, amelyben sokszor a normaszegőknek adtak igazat; a nevelők megbecsülése mélypontra jutott; pénzkivonás történt az oktatásból; az egyenlő bánásmód hiánya pedig megmutatkozott az állami, az önkormányzati, a magán- és az egyházi iskolák között, ami egy demokratikus társadalomban lehetetlen dolog; iskolabezárások voltak, érettségi botrányok és így tovább.

– Nézzük: hogyan határozta meg az új, 2011. december 19-én hajnalban elfogadott  köznevelési törvény az oktatási rendszer céljait, amit  akkor- még egyszer mondom – nem vitatott, sem politikai, sem szakmai erő. Itt most idézek az öt évvel ezelőtt elhangzott vezérszónoklatból: „A törvény célja egy olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a rábízott gyermekek, fiatalok harmonikus testi, lelki és értelmi fejlődését, készségeit, képességeit, ismereteit, jártasságait, érzelmi és akarati tulajdonságait életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás. A köznevelési törvény tehát az embernevelést tűzi alapvető céljául az iskolarendszernek, a nevelést a szó teljes értelmében, ezen belül is a teljes személyiség és általa a közösség, a család, a nemzet, az egyház, emberiség fejlődésének szolgálatába állítja.” A szöveg utánakereshető az országgyűlési dokumentációban.

– Mit tettünk annak érdekében, hogy ezeket a célokat elérjük? Mit tettünk a gyerekekért és a nevelés eredményessége érdekében? Az egyik legfontosabb újítás volt, amit pozitívan értékelhetünk egyértelműen, a hároméves kortól kötelező óvodáztatás bevezetése. Megjegyzem: azért a neveléstörténetünkben sok érték van, egyebek mellett 1891-ben Csáky Albin javaslatára született meg az első óvodai törvényünk, amely hároméves kortól ajánlotta, illetve tette bizonyos esetben kötelezővé az óvodát. Miért olyan fontos ez? Mert hozzájárulhat annak orvoslásához, hogy korán kiessenek a gyerekek az iskolából, és elősegítheti, hogy aki 3-6 éves korig közösségben nevelkedik, annak sokkal kevesebb problémát fog jelenteni az iskola. Persze csak 2015-től lépett érvénybe ez a jogszabály, tehát az eredményeit még nem mérhetjük fel. Négy-öt év múlva láthatjuk majd, és remélhetjük, hogy csökkenni fog azoknak a gyerekeknek a száma jelentős mértékben, akik hároméves kortól óvodába jártak és megtanulják, mi az a rend, mi az, hogy alkalmazkodni, együttműködni a többi gyerekkel, bizonyos feladatokat teljesíteni. 2015-16-ban már 3,7 százalékkal nőtt az óvodába járó hároméves korú gyerekek száma. Ezt az állam mindenféle eszközzel segítette.

– Még mindig a nevelésnél maradva: bevezettük választhatóan a hit- és erkölcstan oktatását. Erre óriási szükség volt egy olyan világban, ahol a gyerekek és a társadalom fogalmai erkölcsi kérdésekben több mint meglazultak. Rendelkeztünk arról, hogy egész nap nyitva legyen az iskola a gyerekek érdekében. Ez a cél jó, senki nem vitatta. A hozzá vezető utat csiszolgatni kellett és csiszolgatni kell, mert nagyon sokan,  félreértették, iskolák, politikusok és így tovább. A lényeg az, hogy a gyerekekkel pedagógusok, nevelők, szakemberek foglalkozzanak délután 4-ig, ha kell, 5-ig, mert jobb nekik, mintha egyedül kallódnak az utcán. Bevezettük a mindennapos testnevelést is. Senki nem vitatta a célokat, és nagyon jó eredményei vannak, már látszik az első tesztvizsgálatok eredményében is, bár ez is hosszú távon értékelhető csak. Tudom, ezt sem tagadtuk soha, hiszen tény, hogy az infrastruktúra nem megfelelő, de óriási erővel folynak a tornaterem- és uszodaépítések, addig pedig a pedagógusok találékonysága nagyon sok helyen, nagyon ügyesen megoldja a gondokat.

– A művészeti nevelés óraszámát emeltük meg egyedül az új Nemzeti alaptantervben. A gyerekek lelki, esztétikai, érzelmi fejlődését segíti, az alsó tagozaton egy órával a művészeti óra. Ennek a célját megint csak nem vitathatja senki. Még egy intézkedés, ami vadonatúj a törvényben: a középiskolák közösségi munkája, amelynek eredményei iránt direkt érdeklődtem az elmúlt napokban. Továbbra is folytatódik az a tendencia, melynek  pozitívak az eredményei. A pályaválasztást segítő, a gyerekek mentalitását fejlesztő tevékenységről van szó, amelynek a kezdeti nehézkes adminisztratív terhei csökkennek, a pedagógusok megtalálták az utat.

–  A nevelést, az iskolát közszolgálatnak tekintjük. Ez szerepel a törvény bevezetőjében, a magyarázatában. Ez azóta sem változott. A közszolgálat az iskolán keresztül gyakorolja a társadalom, a közösség és az egyén érdekében a nevelés tevékenységét. Ebből következik nagyon sok változás. A leglényegesebb az, hogy olyan helyzetbe kerüljenek a pedagógusok mindenütt, szerte az országban, hogy a megbecsülésüket ne csak szavakban, hanem valóban is érezzék. Ezt a célt szolgálta és szolgálja a pedagóguséletpálya-modell. Soha ilyen jelentős nem volt. A köznevelésben a felsőoktatás analógiájára hasonlatos lépcsőfokokat vezet be a pedagógus-életpálya. A pedagógus I.-ből a pedagógus II.-be, onnan a mestertanár és aztán a kutatótanár fokozatba belépni, az legyen egy dicsőség, mint ahogy így is élik meg. De tudtuk, hogy nehéz egy ilyen változást bevezetni, tudtuk, hogy sok probléma fogja kísérni; kísérte is, talán kicsit több is a kelleténél. Szeretném elmondani: jelentős létszámban vannak most már mestertanár pedagógusok és kutatótanárok is vannak. A pálya szabad, de nem kötelező. Akinek valóban nagy nehézséget okoz a mestertanár fokozatba történő belépés és ennek önkéntes vállalása, annak ezt nem kell megtennie. Ezt a célt szolgálta az is, hogy a nyugdíj előtt állókat ne kényszerítsük arra, hogy megpályázzák a magasabb fokozatot, hanem szabadon dönthessenek.

– Szakértők, jó szándékú szakértők tevékenységének eredményeképpen talán egy kicsit valóban túlbürokratizált lett a rendszer, de arról vitatkozni 2014-15-16-ban, hogy szükséges-e egy értelmiségi embernek a magasabb fokozatba lépéshez és a magasabb fizetéshez a modern technikát, a számítógépet ismerni nem érdemes. Egyre többen vannak, akik ezt belátják, akik végigcsinálták a pályázatot, és azt mondják: jót tett nekik, hogy szembe tudtak nézni a saját munkájukkal. Egyébként a köznevelési kerekasztal jó terep arra, hogy a technikai nehézségeket kiküszöbölje, és reméljük, elérkezünk ehhez az állapothoz.

– A törvény a pedagóguséletpálya-modellről szóló fejezetében megfogalmazza az elhivatottságra épülő, a pedagógiai munkához és az élet kérdéseihez értő módon, kreatívan viszonyuló, önálló döntéseket hozni tudó és ezért felelősséget vállaló pedagógusszerepeket. Kiszámítható és magasabb követelmény mellett, jóval magasabb bérezéssel is ösztönzővé teszi az életpályát. Németh Lászlóhoz kanyarodok, aki azt mondja: „Az óvodai csoportszobában, az iskolai tantermekben, mindenütt a tanár fontosabb, mint a tananyag. Az iskolát nem az élet tornatermének tekintjük, hanem az egész élet tervszerűen sűrített másának, ahol a tanuló életfokonként és rendezve kapja mindazt, ami odakint kaotikusan veszi körül.” A mi dolgunk ennek a rendezésnek a megteremtése, hogy a gyerek, a fiatal az állapotának megfelelően fejlődhessen. Ahhoz, hogy a tanárok ehhez a feladathoz mindannyian, mindenütt méltóvá válhassanak, szükség van az életpályamodellre. Ezt sem kérdőjelezte meg senki, érdemben ma sem teheti.

– A törvény a pedagóguséletpálya-modellről szóló fejezetében megfogalmazza az elhivatottságra épülő, a pedagógiai munkához és az élet kérdéseihez értő módon, kreatívan viszonyuló, önálló döntéseket hozni tudó és ezért felelősséget vállaló pedagógusszerepeket. Kiszámítható és magasabb követelmény mellett, jóval magasabb bérezéssel is ösztönzővé teszi az életpályát. Németh Lászlóhoz kanyarodok, aki azt mondja: „Az óvodai csoportszobában, az iskolai tantermekben, mindenütt a tanár fontosabb, mint a tananyag. Az iskolát nem az élet tornatermének tekintjük, hanem az egész élet tervszerűen sűrített másának, ahol a tanuló életfokonként és rendezve kapja mindazt, ami odakint kaotikusan veszi körül.” A mi dolgunk ennek a rendezésnek a megteremtése, hogy a gyerek, a fiatal az állapotának megfelelően fejlődhessen. Ahhoz, hogy a tanárok ehhez a feladathoz mindannyian, mindenütt méltóvá válhassanak, szükség van az életpályamodellre. Ezt sem kérdőjelezte meg senki, érdemben ma sem teheti.

Dr. HOFFMANN RÓZSA: – Mielőtt a vezérszónoklatomban nem érintett témákra kitérnék, engedjék meg, hogy egy gondolat erejéig reagáljak Varga László képviselő úr egy gondolatára. Úgy hiszem képviselő úr, hogy némi felelőtlenségre vall az, ha szakmai kérdésekben úgy nyilvánulunk meg, hogy az nem felel meg a szakmának. A nevelés és az oktatás szembeállítására gondolok. A kettő nem egymással szemben, hanem együtt létezik, mi több, a nevelés fogalmába beleértendő az oktatás is. Javaslom egy kicsit tanulmányozni, ha a téma érdekli, Fináczy Ernő munkásságát.

– Néhány rövid témát szeretnék mindössze érinteni, mert erre nem volt időm a korábbiakban kitérni. Említettem az egyházi iskolák áldatlan helyzetét 2010 előtt. Örvendetes számunkra, hogy ez a helyzet megoldódott, és az egyházi iskolák egy sokszínű iskolarendszerben virágoznak. Ezért vissza kell utasítanom azt az állítást, amelyet szintén Hiller István fogalmazott meg, és sötét középkorra utalt, amikor az egyházi iskolák támogatásáról beszélt. Kérem, ne felejtsük el, azt, hogy ma iskolák vannak Magyarországon, elsősorban a katolikus egyháznak, a bencés szerzeteseknek köszönhetjük, akik több mint ezer évvel ezelőtt megalakították az iskolát, majd a reformáció korában a református iskolák mentették a tudást, a könyvtárakat, vitték tovább a kultúrát az ifjúság körében. Ezért megérdemlik, hogy ott legyenek egy színes iskolarendszerben. Ezért most a helyükön vannak, és ennek mindannyiunknak örülni kell. Jó lenne, ha azok, akik nem kötődnek egyetlen egyházhoz sem, szakítanának azzal a kommunista időkből származó mentalitással, hogy ami egyházhoz köthető, az rossz, az üldözendő. Szabad világban, demokráciában élünk, ennek a gondolkodásnak jó lenne már véget vetni.

– A második téma, amely az új köznevelési rendszerben lényeges változást hozott, az iskolák állami fenntartásba vétele, amelyet az ellenzéki oktatáspolitikusok előszeretettel államosításként aposztrofálnak. Holott nem lehet elégszer tiltakozni az ellen, hogy államosítás 1948-ban történt Magyarországon, amikor minden épületet, minden tulajdont elvettek az egyházaktól, infrastruktúrát, pedagógusokat, szerzetestanárokat száműztek, meggyötörtek, elküldtek, és mindent az állam vett kezébe. Most nem ez történt, a tulajdon ott maradt az önkormányzatoknál. Az állam felelősséget visel, és ezért az új köznevelési rendszerben felelősséget is vállalt azért, hogy egységesen irányítja, szervezi, felügyeli a köznevelés rendszerét, attól a céltól vezérelve, hogy minden kisgyermek, akárhová született, hozzájuthasson ugyanahhoz a műveltséghez. Ebben az új koncepcióban és új struktúrában természetesen elkövetődtek és valószínűleg el is fognak még követődni olyan hibák, olyan ballépések, amelyeket korrigálni kell, de ez nem kérdőjelezheti meg azt, hogy az állam felelősségét az iskolák fenntartása és működtetése révén tudja vállalni.

– A tartalmi szabályozásról: lényeges változást hozott az új rendszer azáltal, hogy a Nemzeti alaptantervet megújította. Hozzáteszem: a Nemzeti alaptantervet a törvény értelmében is ötévente felül kell vizsgálni, és ez így van rendjén, hiszen a tudomány ismeretei bővülnek, egyre több igényt fogalmaz meg a társadalom az intézmények, az iskolák felé. Tehát az, ami most zajlik, a törvény szelleméből is fakad. Mindazonáltal azt a segítséget a kerettantervekkel és egyéb segédletekkel az állam megadja az intézményeknek, hogy a tantervek szerint lehessen haladni.

– Elég rossz gyakorlata a magyar pedagógiának, de itt is talán valami fejlődés várható és remélhető, hogy a tanterveket a pedagógusok többsége nem ismeri, csak a tankönyveket, ezért származik óriási nagy félreértés a tankönyvek szerepéből. Holott azt kell az iskolában közvetíteni, amit a Nemzeti alaptanterv kötelező érvénnyel előír, ehhez viszont a tankönyv csak eszköz.

– Szemben azokkal az állításokkal, amelyeket gyakran hallunk, hogy csökkent vagy megszűnt az iskolák szakmai autonómiája, nos, ennek az ellentéte igaz. Kérem szépen, 2010 előtt az iskolák legfontosabb pedagógiai dokumentumait – így a pedagógiai programot, a szervezeti és működési szabályzatot, a házirendet – mindig az iskola fenntartója, jelesül az önkormányzat hagyta jóvá, egy olyan testület, amely általában nem is rendelkezett elegendő pedagógiai tudással. Legyenek szívesek elolvasni a ’11-es köznevelési törvényt: ezeknek a dokumentumoknak a jóváhagyása egyes egyedül a nevelőtestület hatáskörébe tartozik. Ezért tehát az iskolák önállósága nemhogy csökkent volna, hanem éppen ellenkezőleg, nőtt. Értelemszerűen az, hogy a Nemzeti alaptanterv kötelező mindenkire nézve, egy állam által felelősséggel tartozó oktatási rendszerben magától értetődik: természetes, hogy amit mindenki tanul azt mindenhol tanítani kell.

– Összefoglalva a perspektívákat, a prioritásokat, csak támogatni tudom a Kereszténydemokrata Néppárt nevében is a tanárképzés és a tanártovábbképzés erősítését, a tartalmi szabályozás helyretételét és az infrastrukturális fejlesztéseket. Ez az a három terület, amelytől az iskola eredményesebb lesz. A ma nyilvánosságra hozott TIMSS-eredményeknek mindannyian örülhetünk: mind a matematika, mind a természettudományok vonatkozásában a tízéves, azaz negyedikes gyerekek, akiket már érintett az új köznevelési rendszer, messze az európai átlag fölött teljesítettek, annak ellenére, hogy a szülők affinitása, motivációja a természettudományok iránt Magyarországon lényegesen alacsonyabb, mint az európai átlag. Ez is azt bizonyítja, hogy az iskolaügyünk jó irányban halad, amelyhez további sok sikert, erőt kívánok az oktatásügy irányítóinak.

– Összefoglalva a perspektívákat, a prioritásokat, csak támogatni tudom a Kereszténydemokrata Néppárt nevében is a tanárképzés és a tanártovábbképzés erősítését, a tartalmi szabályozás helyretételét és az infrastrukturális fejlesztéseket. Ez az a három terület, amelytől az iskola eredményesebb lesz. A ma nyilvánosságra hozott TIMSS-eredményeknek mindannyian örülhetünk: mind a matematika, mind a természettudományok vonatkozásában a tízéves, azaz negyedikes gyerekek, akiket már érintett az új köznevelési rendszer, messze az európai átlag fölött teljesítettek, annak ellenére, hogy a szülők affinitása, motivációja a természettudományok iránt Magyarországon lényegesen alacsonyabb, mint az európai átlag. Ez is azt bizonyítja, hogy az iskolaügyünk jó irányban halad, amelyhez további sok sikert, erőt kívánok az oktatásügy irányítóinak.

Dr. HOFFMANN RÓZSA: – Sallai R. Benedek képviselő úr hozzászólására szeretnék elsősorban reagálni. Képviselő úr, ön azt mondta, hogy jól figyelte a vitát és nem esett szó a pedagógusokról. Elég későn jött be a terembe, mert 9 órától tart a vita, és alig volt olyan képviselő, aki a pedagógusokról, a tanárokról ne szólt volna. Még egyszer nem árt leszögezni: olyan mértékű béremelést kaptak a pedagógusok a megbecsülés oldaláról, amelyhez fogható azelőtt nem volt. Csak egyetlen példát hadd említsek: egy 18-20 éves gyakorlattal rendelkező egyetemi végzettségű tanár 2013 előtt 172 ezer bruttót kapott, ez a következő év szeptemberében 304 ezer forint lesz. Ez 140 ezer forint emelkedés, ami, azt hiszem, szép summa.

– De inkább arról szólnék, hogy a pedagógusok megbecsülése, amely minden oktatásról gondolkodó szempontjában ott van, abban is megnyilvánul, hogy azokat a feladatokat, amelyek újonnan jelentkeztek a köznevelés rendszerében, mint például a tanfelügyelet vagy a minősítés, szintén ők végzik. Ne felejtsük el, hogy nem valami elefántcsonttoronyból leszálló, irodából kijövő tanfelügyelők ellenőrzik a pedagógusok munkáját, hanem ők maguk, akik másnap visszamennek a saját iskolájukba és ott a saját osztályukat tanítják és gyakorlatból is ismerik azt, amit ellenőriznek. Külön képzést kapnak erre, és állandóan figyelnek arra, hogy a munkájukat hogy végzik. Ilyen sem volt még a köznevelés rendszerében. Ugyanígy a minősítés rendszerét is ők végzik. Ebben is a megbecsülésük érhető tetten!

– De inkább arról szólnék, hogy a pedagógusok megbecsülése, amely minden oktatásról gondolkodó szempontjában ott van, abban is megnyilvánul, hogy azokat a feladatokat, amelyek újonnan jelentkeztek a köznevelés rendszerében, mint például a tanfelügyelet vagy a minősítés, szintén ők végzik. Ne felejtsük el, hogy nem valami elefántcsonttoronyból leszálló, irodából kijövő tanfelügyelők ellenőrzik a pedagógusok munkáját, hanem ők maguk, akik másnap visszamennek a saját iskolájukba és ott a saját osztályukat tanítják és gyakorlatból is ismerik azt, amit ellenőriznek. Külön képzést kapnak erre, és állandóan figyelnek arra, hogy a munkájukat hogy végzik. Ilyen sem volt még a köznevelés rendszerében. Ugyanígy a minősítés rendszerét is ők végzik. Ebben is a megbecsülésük érhető tetten!

Dr. HOFFMANN RÓZSA: – Örülök, hogy most jöttem sorra, mert néhány eredményről szeretnék még szólni, először is a nyelvoktatás területén. Talán elkerülte a képviselőtársak figyelmét, hogy a 2011-es törvény bevezette az általános iskolások hatodik és nyolcadik osztályos mérését. A nemzetközi sztenderdnek megfelelően a hatodikosoknak az A1-es, a nyolcadikosoknak az A2-es szintet volna kívánatos elérni. Az első év eredményei biztatóak, ugyanis a hatodikosok 82 százaléka, a nyolcadikosok 70 százaléka elérte ezt a szintet. Kívánom, hogy ez az eredmény fokozódjék a jövőben is.

– Eddig még nem esett szó arról, hogy Magyarország példaértékű abban, hogy a területén élő nemzetiségeknek milyen jogokat biztosít az oktatásban. Külön létszámhatárokat állapítottunk meg. A nemzetiségi önkormányzatok fenntarthatják az iskolákat, és nemzetiségi nyelven folyik az oktatás,  amellett, hogy az anyanyelvet tanulják. Ezt a helyzetet az Európa Tanács nyelvi chartájának szakértői bizottsága is példaértékűnek minősítette.

– Magyarország igen komoly eredményeket mutathat fel a tekintetben is, hogy a határain kívülre rekedt magyarság oktatásáért mi mindent tesz, s nemcsak Kárpátalján, amiről az utóbbi hónapokban sok szó esik, hanem hagyományosan a Délvidéken, Erdélyben és a Felvidéken is. Az, hogy a magyar nyelvet ott még tanulhatják a gyerekek, a magyar kormány segítsége nélkül erre nem volna lehetőség. Azt hiszem, hogy ezek is olyan eredmények, amelyeket elkönyvelhetünk mint óriási pozitívumokat, és kívánom, hogy csak ilyen irányban folytatódjék tovább! 


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »