Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
„Az Eucharisztikus ima főbb elemei így különböztethetők meg: (…) c) Lélekhívás (epiclesis): benne az Egyház külön fohászokkal esedezik Isten erejéért, hogy az emberektől felajánlott adományok átváltozzanak, azaz legyenek Krisztus Testévé és Vérévé; a szeplőtelen áldozati adomány pedig legyen üdvössége azoknak, akik azt a szentáldozásban magukhoz véve abban részesülnek.” (A Római misekönyv általános rendelkezései, 79 c)
A Szent vagy… éneklésében megvallottuk és dicsőítettük Isten szentségét, és köszöntöttük az eucharisztia ünneplésében népe körébe bevonuló Jézust. Az eucharisztikus ima ezután több irányt vehet, attól függően, hogy a választható hét ima közül melyiket végezzük. A most következő hosszabb-rövidebb imákat post-sanctusnak nevezzük, mivel a Szent vagy… énekléséből vezetnek a lélekhívás felé. Az első és a negyedik kánonban ezek hosszabbak, a másodikban viszont éppen csak egy mondatra szorítkozik. Mivel ritkán szentelünk figyelmet nekik, ezért most kicsit elidőzünk ezeknél az imáknál is. Bár e szövegeket a pap mondja a szentmisén, az egész közösség imádságos jelenlétben vesz részt rajtuk. Figyelmünk gyakran mégis átsiklik fölöttük, néha éppen azért, mert ilyenkor letérdelünk, és a mozgás, a padrecsegés zaja betölti a templomot. Nincs ezzel baj. De talán érdemes a papnak türelemmel megvárnia, amíg ez a zaj elül, s akkor mondani ki a szavakat, hogy a hívő nép is, amennyire figyelme engedi, csatlakozhasson lélekben az imához.
A latin Egyház legősibb eucharisztikus imájában, a római kánonban ekkor kérjük Istent, hogy áldja meg az áldozati adományokat, majd a földi és az égi, a küzdő és a dicsőséges Egyházról emlékezünk meg: imádkozunk a pápáért, a püspökökért, azokért, akikért a misét felajánljuk – őket név szerint is megemlítheti a liturgiát vezető –, minden Isten elé hozott imaszándékról, valamint a jelen lévő gyülekezetről. Ezt követően az ég felé fordulva a szentek közösségéről, a mennyei Egyházról emlékezünk meg. Az Istenszülő és Szent József után név szerint megemlíthető a tizenkét apostol, valamint a római Egyház számára különösen is fontos vértanúk. Az imádság szerint az út a földi felől a mennyei Egyház felé éppen az eucharisztikus ünneplésen keresztül vezet.
A második, a harmadik és a hatodik kánon Isten szentségét és az ebből fakadó megszentelő erőt magasztalja, amely az oltárra hozott áldozati adományokat szentté teszi, s amely újra és újra szent népet gyűjt maga köré az Eucharisztia asztalánál az egész földkerekségen. Különösen elevenné teszi ezt az imát.
A negyedik eucharisztikus imában egy hosszú, elbeszélő formát öltő hálaadásban azt énekli meg az Egyház, hogy Isten szentége miként lett kézzelfogható, megtapasztalható az üdvtörténet folyamán. A teremtéstől kezdve a szövetségkötéseken és a néphez küldött prófétákon át a Jézus Krisztus megtestesülésében és húsvétjában megvalósult megváltásig, és az Egyháznak a Szentlélekben való megszületéséig Isten fáradhatatlanul munkálkodik a világ üdvösségén, akkor is, amikor az emberek eltávolodnak tőle.
Különösen eleven a hetedik, úgynevezett svájci post-sanctus, amelyet talán érdemes szó szerint idéznünk: „Magasztalunk téged, mennyei Atyánk, mert életünk útjain velünk vagy mindig, de kiváltképp most, midőn Szent Fiad, Jézus szeretetének asztalánál gyűjt egybe minket, magyarázza a Szentírást és megtöri a kenyeret, mint egykor az emmauszi tanítványoknak.”
Isten szentsége, amit a Sanctust énekelve dicsőítettünk, s amely az adományok megszentelése felé vezet, éppen abban érhető tetten számunkra, hogy ő mindig velünk van. Életünk kanyargós útjain olykor az Emmauszba igyekvő tanítványok reménytelenségével, kérdéseivel poroszkálunk, s nem látunk ki ezekből. De Isten nem hagy magunkra minket, szentsége nem elérhetetlen, hanem az eucharisztiában – az igében és a megtört kenyérben – mellénk útitársul szegődő Feltámadott biztosan jelen van számunkra.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
