Pápai üdvözlet

Pápai üdvözlet

Ferenc pápa mindenkit zavarba hoz mostanában, híveit és ellenfeleit egyaránt. Amit mond, azt a legtöbben se kiköpni, se lenyelni nem tudják. Igaz, a mostanában nem egészen pontos, hiszen ezt csinálja hivatalba lépése óta. Nem ismer tabut, olyan ügyekben nyilvánít gyakran szokatlan és meglepő, de mindenkor markáns és érthető véleményt, amelyekben elődei és az egyház további jelesei lehetőség szerint óvakodtak megnyilvánulni. Ferenc pápa mintha nem félne semmitől. A katolikusok számára legérzékenyebb témáktól sem, amilyen az egyházon belüli korrupció, a pedofília, a melegjogok, a migráció, az iszlamizmus. Amikor mindezek szóba kerülnek, nemhogy nem hárít, inkább önkritikus és előremutató álláspontot hangoztat.

Kétoldalú következményei vannak ennek. Egyfelől a sündisznóállásba belekényelmesedett hívek – akik nem csupán az ellenük irányuló tényleges támadásokat vélték mindig brutális agressziónak, hanem a szimpla cinizmust és az erőtlen-érdektelen kritikát is – értetlenkednek és berzenkednek, miközben a nyitottabbak felszabadultan örvendeznek. Másfelől a világ legnagyobb – noha a nyugatos Európában egyre kisebb hatású és befolyású – egyházában mind a mai napig kíméletlen inkvizítort, illetve a felvilágosodás és a progresszió megrögzött ellenségét látni-láttatni iparkodó liberálisok, szocialisták, ateisták és más hasonló szerzetek sem értik, miként kellene reagálniuk. A dialektikus materializmus és a szarkasztikus gúny eleddig jól bevált fegyvere Ferenc pápával szemben nem alkalmazható. Marad a csend és a kivárás. Időnként némi elismerés, dicsérgetés.

Az iszlamizmus előretörésével, a terrorizmus napi programmá válásával együtt kezelt migránskérdés az összes többi e vonalon felvethető téma közül is kiemelkedik. Azok után főként, hogy két fiatal muszlim gazember a múlt héten egy franciaországi kisváros templomában mise közben meggyilkolta Jacques Hamelt, a nyolcvanas évei közepén járó katolikus papot. Aljas cselekedetükre a Vatikán közleményben reagált, azzal, hogy a pápát megrázta az eset, osztozik az érintettek fájdalmában, amelyet a döbbenetes erőszak okozott, mélységesen elítéli a gyűlölet minden formáját, és imádkozik az áldozatokért.

Ezután Auschwitzba utazott Ferenc, majd a hétvégét Lengyelországban töltötte, ahol pontosan olyanokat mondott, amilyeneket szokott. Miszerint: „az egyháznak nyitottan és gyengédséggel kell segítenie a legelesettebbeket”. Valamint: „a híveknek és a lelkipásztoroknak az a hivatásuk, hogy az evangéliumot, az örömhírt továbbírják, azonos stílusban, az irgalmasság cselekedeteit teljesítve”. Továbbá: „az iszlámot nem lehet az erőszakkal azonosítani. Ez nem helyes és nem igaz. Nem minden muszlim erőszakos.”

A migránssimogató pápával szembeni jobbos bírálatok még óvatosak Magyarországon, de egyre észrevehetőbbek. Egyelőre a közösségi médiában és más felületeken fellelhető kommentekben figyelhető meg az ellenérzések vadabb fajtája, az elemzők és publicisták óvatosabbak, visszafogottabbak. Nem véletlenül: a helyzet több szempontból különleges. Vitathatatlan, hogy a történelmi egyházak zöme hazánkban – bevallottan vagy sem – a rendszerváltás óta a mindenkori jobboldal szövetségese volt, és elsődleges szerepet ezen a téren a legnépesebb csoportként a katolikusok játszottak. Mást ne mondjunk: egy mesterségesen életben tartott kispárt most is ott van a parlamentben.

Innentől nem nehéz felvázolni a paradoxon finomságait. Az egyik oldalon az egész Európai Unióban Orbán Viktor képviseli a leghatározottabb antimigrációs politikát. A másik oldalon a katolikus egyház feje irgalmasságot, befogadást, a migránsok segítését kéri. Álláspontok távolabb nem is lehetnének egymástól. Semmilyen értelemben. Nem csoda, hogy a magyarországi katolikusoknak testületileg nincs érdemi és kristálytisztán hangsúlyozható üzenetük. Bármit mondanának, szembe kellene menniük valakivel – akivel szembemenni totális képtelenség.

Pedig a dilemma feloldása nem is lenne irtóztatóan bonyolult. A lényeg annyi, hogy jó esetben – egészséges kultúrákban – a politika és a vallás nem ugyanazon a pályán játszik. Az egyiknek a társadalommal, a hatalommal, a véres valósággal van dolga. A másiknak a lelkekkel. Leegyszerűsítve: az egyiknek a háborúval, a másiknak a békével. Azt, hogy Ferenc pápa tudja, sőt gyakorolni és tanítani is képes ezt, jó hír. Egyfajta örömhír. Innen nézvést annyi kellene még, hogy hívei – a magas beosztásúakat ugyanúgy ideértve, mint a széles néptömegeket – értsék, mit miért mond, és tudjanak tanulni tőle.

A piszkos munkát úgyis elvégzi a politika. Nincs, ami megállítaná. A pápai nyitottság és gyengédség feladata vele szemben az, hogy mérsékelje a károkat, és gyógyítsa a sebeket. S ha mindenki teszi a dolgát, később el lehet gondolkodni a szövetségek újrakötésén is. Már ha olyan szövetségekre egyáltalán szükség van, amilyenek itt eddig köttettek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »