Palánki Ferenc: A foci megtanít arra, hogy az életben is egymásért játsszunk

Palánki Ferenc: A foci megtanít arra, hogy az életben is egymásért játsszunk

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök még papi pályája elején is igazolt focista volt, és a papi futballválogatott tagjaként most is pályára lép olykor. Labdarúgó-válogatottunk parádés szereplése kihagyhatatlanná tette, hogy megkérdezzük, miként vélekedik a magyarok meneteléséről.

– Bizonyára követi az Európa-bajnokságot. Hogyan szurkol?

– Amikor csak tudom, nézem a magyarok mérkőzéseit, de sajnos pont a harmadikat, a portugálok ellenit nem láttam, pedig az elmondások szerint az eddigi legjobb volt az Eb-n. Fontos papi találkozót tartottunk Milejszegen, Zalaegerszeg mellett, és azért bármennyire is szeretem a focit, a paptestvéreim mégis fontosabbak. Éppen ebben is látszik, hogy a labdarúgás megtanít egyfajta csapatjátékra, a közösség fontosságára.

– Visszatérve a foci-Eb-re: azt hiszem nemcsak mi, szurkolók, hanem maguk a fiúk sem gondolták volna, hogy a legmerészebb álmaikat is felülmúlva, csoportelsőként jutnak tovább a nyolcaddöntőbe. Mi lehet az oka ennek a jó teljesítménynek?

– Mindenképpen a magas színvonalú szakmai munka. Bernd Storck és segítője, Andy Möller nagyon sokat tesztelték a játékosokat, és személy szerint mindenkinek elmondták, mindenkivel begyakoroltatták, mit kell tennie. Aztán összeállt a koncepció a fejekben, hogyan lehet eredményt elérni egy-egy csapat ellen, és ezt sikerült megvalósítaniuk, ebben látom az eredmények kulcsát szakmai szempontból.

A pszichés tényezőket illetően pedig az lehet az ok, hogy kezdünk értéket látni abban, hogy magyarok vagyunk, hogy nem kell nekünk ezt az országot elhagynunk azért, hogy sikeresek legyünk. Lehet, hogy a mi népünk, a mi országunk nem olyan gazdag, mint a nyugatiak, de itt is vannak értékek, és felelősségünk van abban, hogy ezt megőrizzük. Futballhagyományaink is vannak. Azt látom még ezekben a sportolókban, hogy szeretnének példaképek is lenni. Amikor gyermekkoromban mi játszottunk a pályán, Törőcsikre vagy Nyilasira akartunk hasonlítani, most megint vannak olyanok, akiket nemcsak a sajtó kapott föl, hanem nagyon népszerűek lettek a fiatalok, a gyermekek körében is, akikre hasonlítani szeretnének a ma felnövekvők.

– Nem kérem, hogy megjósolja, hogy meddig tart ez a menetelés, de mire számít a továbbiakban?

– Már az óriási eredmény, hogy 44 év után Európa-bajnoki porondra, harminc év után világversenyre kijutottunk. Ezáltal már nincsen elvárás, már ha mind a három meccsen kikaptak volna a fiúk, akkor is olyan eredmény születik, amit magyar futballisták már nagyon régen értek el. Amit eddig megtettünk, az is felrázta a magyarságot, az embereket, a szurkolókat. Ezt a sikert nyugalommal, szabadsággal, görcsösség nélküli játékkal tudta elérni a csapat. Nincsenek sztárjaink vagy nagyon kiugró személyiségek, de a csapatszellem, az egymásért küzdés nagyszerűen működik. Emiatt a szabad csapatjáték miatt látok a szereplésükben további meglepetéseket is. Azt hiszem, vasárnap is így mehetnek pályára a belgák ellen. Ha időm engedi, megnézem a meccset is, és nagyon fogok szurkolni, hogy nyerjen a csapat.

Az Európa-bajnokságon vannak olyanok is, akik rámutatnak arra, hogy hívőként is lehet játszani a játékot. Ha valaki gólt lő, azért az égieknek ad hálát – mint a magyarok közül Gera Zoltán. Hogy ilyen szempontból is példaképek lehetnek a futballisták, annak külön nagyon örülök.

– Ha már a hit és a futball kapcsolata szóba került: a foci, vagy tágabban értelmezve a sport a katolikus pasztorációban és misszióban mindig is fontos eszköz volt, különösen a fiatalokat lehetett, lehet megnyerni vele. Elég, ha Don Bosco pedagógiájára gondolunk. Mi a titka a sportnak, hogy az egyházi közegben is ilyen fontos szerepet vívott ki magának?

– A játéknak, a játékosságnak nagyon fontos szerepe van az ember életében, nemcsak szórakoztat, hanem nagyon sok mindenre meg is tanít. Arra nevel, milyen lényeges, hogy egymásért küzdjünk, hogy a másik embert, aki velem egy csapatban játszik, helyzetbe hozzam, hogy ne az legyen a fontos, hogy én lőjem a gólt, hanem hogy nyerjen a csapatunk, hogy elérjük a célunkat. Én azt tanultam meg a labdarúgástól, hogy másokkal közösségben egymásért küzdjünk és vállaljunk áldozatot egymásért. Hogyha együtt játszunk valakivel, az nemcsak a játékot jelenti, hanem a közösséget, az együtt létezést. Azt is focizás közben tanultam, hogy a másikat tisztelni kell, az ellenfél nem ellenség, és ha nemes küzdelemben játszunk is egymással szemben egy mérkőzést, attól még barátok is lehetünk. A foci megismertet a játék örömével és azzal is, hogy nem mindig úgy alakul az életünk, ahogy azt szeretnénk, ezáltal megtanulunk veszíteni is. Éppen ezért szeretem a focit nézni is meg játszani is.


Don Bosco nevelési módszerének épp az a lényege, hogy fontosnak tartom azt, amit a gyermek fontosnak tart, hogy aztán ő is lényegesnek találja, ami nekem az: Isten ügyét. Ha a játékban vele tartok, akkor a játék után is kapcsolatot tart velem, és akkor neki is alkalma lesz, hogy ezt átérezze.

Az önfeledt játék ráadásul beleemel bennünket az öröm, a küzdelem, az áldozat, a készülődés valóságába, sok mindenben hasonlít az életünkre.

– A portugálok elleni meccs előtt rengetegen gyűltek össze az egyik lyoni templomban, hogy együtt imádkozzanak a magyar válogatottért. Hogyan fogadta ezt a hírt?

– A találkozónk miatt csak utólag értesültem erről, de természetesen mindig nagyon örülök, ha az emberek együtt imádkoznak. Mi, keresztények, fontosnak tartjuk, hogy dolgainkat Istennel kezdjük, és vele is fejezzük be, egy fontos futballmeccs is tartozhat ebbe a kategóriába. Imádkozhatunk egy mérkőzés előtt, hogy győzzünk, de nem ez a legfontosabb, hanem hogy Isten szeretetének parancsa szerint teljen el a játék ideje, és ha Isten úgy akarja, nyerjünk, de ha nem, adjon erőt, hogy meg tudjunk birkózni a vereséggel. Csak életünk nagy meccsét ne veszítsük el!

Fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye, MLSZ

Agonás Szonja/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »