Maximiliano Herraiz García (1935) spanyol kármelita szerzetes, a teológia doktora, Avilai Nagy Szent Teréz és Keresztes Szent János műveinek elismert szakértője. Kiindulópontja, hogy a 16. században élt spanyol katolikus misztikus költő, teológus, kármelita szerzetes élete és tanítása egy „Te”-ben csúcsosodik ki, egy transzcendens módon közeli és önmagát „isteni módon” közlő, „hatalmas Atyában”.
A tudós szerző kiemeli, Keresztes Szent János „unalomig” ismételte, az egyetlen közvetlen eszköz, hogy az ember megvalósítsa hivatását az Istennel való egyesülésre, a három isteni erény, a hit, a remény és a szeretet. „Isten hitben adja magát nekünk, mi pedig hitünk által vagyunk kapcsolatban vele” – írja P. Maximiliano. Állítja: csak az isteni erények gyakorlása által lépünk be és növekszünk a vele való kapcsolatban.
„Semmi sem kivétel ez alól a törvény alól: szolgálja és hitelesíti a hívő embert személyes kibontakozásában éppúgy, mint az evangélium hirdetéséhez való hozzájárulásában, melyet az Istennel kapcsolatban álló élet jár át és termékenyít meg.” Az Istentől belénk öntött hit, remény és szeretet, melyet az ember az Istennel való közösség egyetlen közvetlen eszközeként fogad be, „minden tudáson felülemelkedve” haladja meg a természetes határokat és nyitja meg a személyt egy határok nélküli, végtelen térre, mely Istené.
A kötet írója rávilágít, amikor Keresztes Szent János az imádságról beszél, az „élőt”, a lényegit, azt a legbensőbb középpontot keresi, mely körül az imádkozónak keringenie kell. Az imádság „élő” része az isteni erényekben való meggyökerezettsége és megtartottsága. Az imádság szereplőiről beszélve Keresztes János világosan fogalmaz: „Isten csak az imádkozó szívének tisztaságát tekinti”, és azt is mondja, hogy
Az imádság „élő része” az, hogy Istennel áll kapcsolatban, Isten önmagát adja nekünk a hitbe, reménybe és szeretetbe burkolva. Az ember pedig teljes személyével, nem csak annak egy részével, időről időre meghaladja önmagát, „saját pszichológiai rezdüléseit, érzelmi visszhangjait, örömteli vagy kellemetlen érzéseit, és viszonzásvárás nélkül elindul a saját magában megtalálható isteni személy felé, aki bár elérhetetlen, mégis nagyon bensőséges és közeli módon titokzatos, és akit szeretetének igazságában kapunk meg”. Keresztes János így fejezi ezt ki: „Uram, Istenem! Te nem űzöd el magadtól azt, aki nem űz el téged. Hogyan mondhatják, hogy te nem vagy jelen?”
Csak Istenre figyelni. A misztikus költő kiemelkedően világos megfogalmazása szerint: „Nagy rossz, ha Isten javaira tekintünk, és nem Istenre.” A lélek sötét éjszakájában, annak negyedik fokáról beszélve, amikor „az Isten követése a lélekben szenvedést okoz, de ő vállalja ezt”, a lélek legbensőbb, legmélyebb részéből fakad fel ez a fájdalmas kiáltás: „Óh, én Istenem, óh, én Uram! Hányan vannak, akik örömüket és vigasztalásukat keresik tebenned, és nekik mégis kegyelmeket osztogatsz. Ellenben
P. Maximiliano hozzáfűzi, az érdekmentesség minden két személy közötti baráti kapcsolat jellemzője, az Isten és ember kapcsolatáé is. Az imádságban ezért a barát örömét mindig elé kell helyezni a saját örömnek.
Keresztes Szent János hangsúlyozza az összeszedettség fontosságát: személyes közösség hitben, reményben és szeretetben Isten és a hívő ember között egyre növekvő ingyenességben. Ehhez az istengyermekség kegyelme segít minket közelebb, lehetséges imádkozó emberré válni; két személy közötti kapcsolat, melyben mindkét fél – Isten és az ember – aktív és passzív, önmagát adó és a másikat befogadó személy Isten életének valóságában, aki megosztja velünk életét, és ezért a Szentháromság kapcsolati misztériumának tagjaiként cselekedhetünk. A könyv írója mindezek alapján megállapítja:
Ezért Keresztes Szent János úgy gondol az imádságra, mint amiben „meghatározható” a keresztény élet folyamata és beteljesedése, és így nem kell annyit használnia az „imádság” szót, pedig folyamatosan erről beszél minden művében.
Maximiliano Herraiz García leszögezi: az imádság magában foglalja és összefogja a hívő létét, táplálja és egy pontra irányítja azt, súlyt és minőséget ad neki, mint az Istennel kapcsolatban álló élet kifejeződésének, mert az is. Az imádság ezért „már önmagában egyházi szolgálat, teremtő erő az Egyházban, mert csakis a befogadott és eksztázisban, önmagunkról való lemondásban felajánlott szeretet engeszteli ki és egyesíti az Egyházat”. Ezért Keresztes Szent János azt mondja, hogy imádságra tanítani annyi, mint megtanítani valakit a hitben, reményben és szeretetben élni, hívő embernek, Jézus követőjének lenni.
Maximiliano Herraiz García: Keresztes Szent János tanítása az imádságról
Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2021
Szerző: Bodnár Dániel
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
