Otthontalan gyermekek

A pokol – az a többiek. Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás című drámájának sokat idézett mondata talán túlzásnak tűnik, ha az emberi létre vonatkozó általános tanulságként kezeljük. Vannak azonban olyan – jellemzően zárt – helyek, ahol az ember számára „a többiek” valóban a poklot jelenthetik. Mind lelki, mind fizikai értelemben. S hogy Magyarországon nemcsak a börtönök lehetnek ilyen helyek, hanem akár a gyermekotthonok is, az botrány. Méghozzá valódi botrány kisstílű, bulvárízű, futószalagon gyártott botrányokkal teli korunkban.

Egy épp ilyen botrányokra szakosodott lap, a Bors számolt be egy újabb esetről, amikor is az egyik hazai gyermekotthon dolgozói különböző szexuális szolgáltatásokra vették rá a gondjaikra bízott gyerekeket – a kisebbek édességet, játékokat, a nagyobbak némi zsebpénzt kaptak cserébe. Nem világos, hogy ha az ügyben rendőrségi feljelentés is történt, miért nem nevesíti a bulvárlap az intézményt, miért nem tesz még csak utalást sem arra, az ország mely részén derült fény az aberrált visszaélés-sorozatra (nehezen hihető, hogy a Borsot csupán az ártatlanság vélelme vezérelte volna). Akárhogy legyen is, sajnos nem valószínű, hogy mindez a képzelet szüleménye. Majd minden hónapra jut ugyanis egy-egy olyan hír a hazai gyermekotthonokkal kapcsolatban, amely a legbetegebb képzeletet is felülmúlja.

A közelmúltból a legemlékezetesebb talán az áprilisban nyilvánosságra került kaposvári eset. Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala (AJBH) által lefolytatott ellenőrzés megállapította, hogy a Somogy megyei Zita Gyermekotthonban mindennapos volt a fiatalok körében a droghasználat, egymás terrorizálása, a fizikai és a szexuális erőszak. S míg az újságolvasó – érthetően – az utóbbira kapja fel leginkább a fejét, a „hétköznapi” erőszak is hatalmas torzulásokat okozhat a kiszolgáltatott fiatalok személyiségében. Legalább ilyen megrázó volt hallani, amikor az AJBH munkatársa még márciusban arról számolt be: egy kalocsai gyermekotthon lakói olyannyira hozzászoktak a testi fenyítéshez – rendszeresen pofozták és kulcscsomóval verték őket –, hogy egy idő után már nem is úgy gondoltak magukra, mint akiknek bántalmazásban van részük.

A Bors által fel (nem) tárt botrány leginkább az utóbbi esettel rokon. Mert bármennyire is szörnyű, ha az intézeti dolgozók nem képesek elejét venni a fiatalok agresszív viselkedésének, még borzalmasabb, ha ők maguk az agresszorok. Ha a poklot nem egyszerűen a „többiek” jelentik, hanem a feljebbvalók. Akiktől ha nem is várható el, hogy az állami vagy önkormányzati gondozásba került gyerekek számára földi paradicsomot teremtsenek, az emberhez méltó körülmények biztosítása alapvető feladatuk volna. Vajon milyen felnőtt lesz abból, aki gyermekként azt tanulta – ráadásul nemcsak a kortársaitól, hanem a nevelőitől is –, hogy minden konfliktushelyzetre az erőszak a megfelelő válasz? Abba pedig jobb bele sem gondolni, milyen sors vár később az ilyen környezetben felnőtt fiatalok gyerekeire.

Mindez véletlenül sem jelenti azt, hogy a hazai gyermekotthonokban kivétel nélkül szörnyetegek dolgoznak. Azt viszont látni kell, hogy egyre csökken a képzett nevelőtanárok száma, s helyettük – kényszerűségből – egyre több alulképzett, egyszerű gyorstalpalót végzett „gyermek- és ifjúsági felügyelőt” alkalmaznak. Persze ha már egy átlagos iskolába is lasszóval kell fogni a pedagógusokat, miért is jelentkeznének tömegével a rosszul fizetett, lélekőrlő gyermekotthonbeli állásokra? A kérdés költői, a helyzet drámai.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »