Őszödország

Őszödország

Kisfiam, a kommunisták hazudnak! – hányszor hallottam ezt az egyszerű igazságot néhai apai nagyapámtól, és hányszor legyintettem rá! Akkor azt hittem, én ennél már lényegesen korszerűbben gondolkozom, hiszen a világ nem fekete-fehér. Azóta rájöttem, a nagyapáknak megvannak a maguk egyszerűen működő igazságai. Ezt tanultam meg 2006 szeptemberében, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésekor.

Gyurcsány Ferenc hosszú interjút adott a Magyar Narancsnak a beszéd napvilágra kerülésének tizedik évfordulóján. Az egykori miniszterelnök ragaszkodik az őszödi hagyományokhoz, és ismét hazudik, ezúttal nem Őszöd előtt és Őszödön, mint tíz éve, hanem Őszödről. Pedig fontos volna, hogy ne Gyurcsány hazugságai maradjanak meg az utókornak a tizedik évfordulóról. Akik akkor alsó tagozatos általános iskolások voltak, ma már választópolgárok – ezért láttam szükségét az említett interjú „javított kiadása” megírásának.

A rendszerváltáskor 1956 lehetett volna az az erkölcsi talapzat, amelyre felkapaszkodva talán messzebbre juthattunk és messzebbre is láthattunk volna – helyette lett a spontán privatizáció és a gengszterváltó rendszerváltás élménye. Mint minden kataklizma, Őszöd is lehetett volna egy új erkölcsi kezdet az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján: leginkább akkor válhatott volna azzá, ha „a következmények nélküli ország” állapotát sikerült volna lezárni. És persze egy „normális országban” elszámoltatták volna a szemkilövetések felső vezető felelőseit, kiderültek volna a beszéd kiszivárogtatásának körülményei és az, hogy a tévészékházat milyen megfontolások alapján adta fel oly könnyen az akkori rendőri és politikai vezetés. (Ez utóbbira a Magyar Nemzet Magazin legutóbbi összeállítása jóvoltából kis részben fény derül gyónó szocialisták és SZDSZ-es képviselők megszólaltatása révén.) Ebben Gyurcsány tíz évvel későbbi hazudozása már szinte csak mellékkörülmény, de az, hogy egy ilyen erkölcsiségű politikus egy évtizeddel a történtek után még meghatározó politikai szereplő lehet, önmagában jelzi a következménynélküliséget.

A szocialisták felelősségét unalomig ismerjük ebben a fejleménynélküliségben: ott ültek és élvezték a szónoklatot Őszödön, és egyetlen rossz szót sem szóltak a miniszterelnökhöz, sem akkor, amikor Magyarországot gyalázta idézhetetlen jelzőkkel, sem akkor, amikor a hazugságokról beszélt ugyanott. Sőt, az október 6-i bizalmi szavazáson megerősítették Gyurcsányt, aki ezután, ettől vérszemet kapva verette össze az embereket 1956 ötvenedik évfordulóján.

Nézzük tehát, mit és miképp ferdít Őszöd szónoka tíz esztendővel az eseményeket követően. Gyurcsány igyekszik súlyos örökségét amennyire lehet, megszépíteni. Az interjú elején kijelenti, nem bánná, ha egyszer kiderülne, miképp szivárgott ki a szerinte „szenvedélyes” beszéd, amely „az egyik legjobb szöveg a rendszerváltás óta”. Előadása nem „szenvedélyes”, hanem szimplán alpári volt, komoly napilapban idézhetetlen jelzőkkel. Gyurcsány azzal, hogy temperamentumosnak lódítja beszédét, azt kívánja elfedni, hogy egy hazáját szerető államférfi egyszerűen nem beszélhet így az őt megbízó országról, még akkor sem, ha baloldali. Odáig jut, hogy a szónoklatban csupán két-három „kiszólás, káromkodás” van, amelyek a gonosz ellenfelek kezébe erős fegyvert adtak. Magyarán, megítélése szerint ő csak őszinte volt, mások forgatták ki a szavait.

Csak hát nem erről van szó. A beszédről ugyanis nem az eredeti szöveg összefoglalója került ki, hanem maga a teljes beszéd. A maga primitívségében, szóról szóra, ahogy az MSZP akkori elnöke mosdatlan szájából elhangzott. Így hát mindenki eredetiben hallhatta, minden polgár megalkothatta róla a véleményét, nem volt szükség az ellenfelek ferdítésére.

Szerencsénkre Gyurcsány van annyira suta nyilatkozó, hogy az interjúban több helyütt, sokszor bekezdésről bekezdésre önmagát cáfolja. Már az írás elején azt állítja, az őszödi beszéd „soha nem volt titkos”, majd egy szakasszal később ennek homlokegyenest ellentmond: „nem a nyilvánosságnak szánta” a szöveget. Ez, mármint hogy az őszödi káromkodáscunami valójában igazságbeszéd volt, és Gyurcsány végre szakítani akart a rendszerváltás óta tartó hazugságokkal, egyébként visszatérő elem a beszédet védeni, fedezni szándékozók részéről, és mint látjuk, a szónok részéről is. Igazságbeszéd akkor sem lett volna, ha a nyilvánosságnak szánják, de a beszéd hatásának lényege éppen az, hogy egy zárt fórumon, a cinkostársaknak elmondott textus volt, a tartalmát nem kívánták az egyszerű állampolgár orrára kötni. A felszólalásban egyszer sem hangzik el megbánás a választások hazugsággal való megnyerése okán, és olyan sem, hogy „mostantól ne hazudjunk tovább, elvtársak”.

Gyurcsány a beszéde által kiváltott 2006-os tüntetések véres megtorlása kapcsán is lódítgat. Magát és pártját tépelődő széplelkeknek állítja be, akik sokat töprengtek rajta, hogy „használhatnak-e, és ha igen, meddig, milyen mértékben rendfenntartó erőt”. A Demokratikus Koalíció jelenlegi elnökének állítása szerint „ez a bizonytalanság az egész kultúránkban benne volt”. Mintha a szemkilövetések, a lovasroham, a nemzeti lobogó megtaposása meg sem történt volna.

Érthető persze Gyurcsány Ferenc igyekezete a múlt meghamisításában: küldetéstudatot mímelő karaktere miatt ambícióiról soha nem tett le, és azokról soha nem is fog tudni lemondani. Egy biztos: ahhoz, hogy Magyarország ne váljon visszavonhatatlanul Őszödországgá, először is Őszöddel és szónokával volna szükséges számot vetnünk.

A szerző filmes szakember, közíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 19.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »