Oswald Spengler kései bosszúja

A konzervatív gondolati hagyomány kiállta az idők próbáját, aktuálisabb, mint valaha.

Theodor Adorno, akit nem lehet megvádolni azzal, hogy túl nagy rokonszenvvel viseltetett volna Oswald Spengler filozófiája iránt, egyik tanulmányában azt írja a német filozófus kapcsán, hogy az elfeledett Spengler úgy áll bosszút majd, hogy mégiscsak neki lesz igaza. Adorno említett észrevétele két szempontból is helytálló; egyrészt azért, mert Spengler észrevételei, A Nyugat alkonya pesszimista jövendölései a második világháború után – főként a 60-as és 70-es évek gazdasági fellendülése, valamint a hozzá kapcsolódó társadalmi-kulturális mozgalmak miatt – egy időre valóban a feledés homályába merültek.

Valójában az nyert bizonyságot ebben az időszakban is, hogy a nyugati ember történeti emlékezete meglehetősen kurta; elég néhány évtizednyi prosperitás, és máris azt hiszi, minden gondja megoldódott, s ez örökre így lesz. Az utóbbi évtizedek aztán rácáfoltak a felszínes elvárásokra; kiderült, hogy a Kánaán most sem érkezett el, egy kicsit megint odébb van.

Adorno idézett megjegyzésének másik eleme ezzel függ össze. A történeti tudat felszínessége szembesülni kényszerült azzal is, hogy valóban visszatért az elfeledett Spengler. Híres fő műve, A Nyugat alkonya új kiadásokban és új fordításokban jelenik meg; ha csak a mostani évszázadot nézzük, a közelmúltban látott napvilágot a mű görög, cseh, szerb, észt, svéd, valamint holland fordítása.

A német filozófus fejtegetései, a napnyugati ember kilátásait illető komor jövendölései nem csupán a magazinok lapjain bukkannak fel újra és újra, hanem létfontosságú bölcseleti számvetésre is késztetnek. Spengler visszatérését jelzi az is, hogy tavaly megalakult az Oswald Spengler Társaság, s idén A Nyugat alkonya első megjelenésének centenáriuma alkalmából megrendezte első nemzetközi konferenciáját Németországban.

Mi adta e konferencia sajátosságát? Miben különbözött azon rendezvényektől, amelyeket unásig menő gyakorisággal tartanak szerte Európában? Egy képpel lehetne érzékeltetni. Ha egy szokványos, tudományos indíttatású rendezvényen veszünk részt, a külső körülményekkel általában nem sokat törődünk; nem tesszük vizsgálat tárgyává, mennyire biztonságos az épület, ahol a rendezvényt tartják, milyen a statikája, arra koncentrálunk, ami az előadásokon elhangzik. Itt viszont az történt, mintha egy süllyedő hajón rendeztek volna konferenciát a süllyedő hajókról. Az előadó nem függetleníthette magát a külső körülményektől, mivel annak, amiről tematikusan beszélt – vagyis a történelmi elsüllyedés lehetőségének –, ő maga is ki van téve.

S az előadók tisztában is voltak e sajátos helyzettel. Nem a levegőbe beszéltek. Sorra előkerültek azok a súlyos témák, amelyek már Spenglert is foglalkoztatták, s amelyek jelen korunkban hatványozott formában jelentkeznek. Így az őshonos európai népesség katasztrofális demográfiai mutatói, a világvárosi civilizáció visszásságai, embert elnyomorító hatásai, a gátlástalan pénzuralom hetvenkedő magamutogatása, a média minden mélyebb tartalomtól kilúgozott, hamisságoktól hemzsegő világa.

Azt, hogy a széles összefüggéseket felmutató spengleri látásmód mennyire aktuális napjainkban is, egy lengyel kolléga előadása oly módon ábrázolta, hogy kimutatta, az átfogó spengleri világlátás értékei akkor kerülnek leginkább felszínre, ha azokra napjaink hálózatelméleti kutatásait vetítjük rá.

Az előadások közötti szünetekben is értékes információkhoz lehetett jutni. A dél-afrikai kollégáktól arról lehetett hallani, hogy az ottani fehér kisebbség – az értelmiséget is beleértve – számos negatív megkülönböztetést kénytelen elszenvedni; ennek egyike, hogy a sok vonatkozásban érvényben levő kvóták miatt egy fiatal fehér embernek szinte esélye sincs arra, hogy filozófiából való fokozatszerzés után akadémiai pályára lépjen.

Hírdetés

Az üres helyeket akkor is bennszülött afrikaiakkal töltik be, ha teljesítményük, felmutatott eredményük gyengébb. Ezt hallva a tömeges és illegális bevándorlás miatt nyugtalankodó európai­ban felmerül a gondolat, hogy a jelenlegi dél-afrikai folyamatok vajon nem előképét adják-e a jövőbeni Európának, már ha ez a tendencia továbbra is így folytatódik.

E rendezvénynek volt azonban még egy további, külön figyelmet érdemlő eleme. A konferencián első alkalommal adták át az Oswald Spengler-díjat. A kitüntetett a világhírű Michel Houellebecq volt. A francia író a maga regényeiben – elsősorban a nálunk is méltán népszerű Behódolás címűben – hiteles látleletet ad korunk élveteg liberális tömegdemokráciá­járól; a francia író a világ kíméletlenül józan, szinte a szociológiai adatolás szintjéig eljutó, pontos bemutatását szintetizálja a betegessé torzult, elkorcsosult szélsőliberalizmus fanyar iróniával történő ábrázolásával. Houelle­becq írói munkásságának nagyobb részére az a tendencia jellemző, amelyet a legtalálóbban kritikai konzervatizmusnak lehetne nevezni.

Műveiben a jelenlegi, magát olyannyira tökéletesnek vélő nyugati társadalom és ember kritikai ábrázolása egyszer végre nem balliberális oldalról történik – a kritikai beállítódást ugyanis a balliberális értelmiség, sok mással együtt, hosszú időn át kisajátította magának –, hanem jobb felől. S teszi mindezt olyan korszerű nézőpontból és művészi eszköztárral, hogy őt vaskalapos konzervativizmussal megvádolni képtelenség.

Ahhoz a számbelileg most még kisebbségben levő, létszámában ugyanakkor növekvő konzervatív értelmiségi körhöz tartozik Európában, amely nem csupán a jelenlegi, elfajult liberális tömegdemokrácia visszásságait ábrázolja, hanem iróniával illeti az e visszásságok bírálatát kizárólag önmaga számára fenntartó balliberális értelmiséget is.

Houellebecq már korábban is tanújelét adta a konzervatív gondolkodás iránti elkötelezettségének; Franciaországban két évvel ezelőtt jelent meg az a műve, amelyben Arthur Schopenhauerhez fűződő szellemi kötődését mutatja be. Most pedig azzal, hogy elfogadta az Oswald Spengler-díjat, az európai konzervatív hagyomány egy másik jelentős képviselőjéhez való gondolati közelállását demonstrálta.

A kapcsolat kétirányú; azzal, hogy Houellebecq kiállt e szellemi kötődés mellett – és ünnepi beszédében hangot is adott ennek –, hitet tett ama konzervatív európai hagyomány mellett, amelynek a magát mérvadónak tekintő balliberális értelmiség olykor még a puszta létezését is elvitatja, és igyekszik agyonhall­gatni azt. Holott az európai szellemi életben szívósan fennáll a konzervatív gondolati hagyomány; hangereje kisebb, mint a vele szemben álló, rikítóan harsány másik oldalé – és e téren nem is szükséges versenyre kelni vele –, ám elméletének sarokkövei szilárdak és kiállják az idő próbáját.

A Spengler–Houellebecq-kapcsolat létrejötte és demonstrálása ugyanakkor abban is mérvadó, hogy meggyőzően illusztrálja: a német filozófus meglátásai, amelyek a nyugati ember civilizációs történetére vonatkoznak, korántsem veszítették el érvényességüket; sőt az utóbbi évtizedek válságjelenségeit szemlélve aktuálisabbak, mint megírásuk idején.

E kettős összefüggést hangsúlyozták a díjátadó ünnepségen elhangzott laudációk is. Max Otte professzor, az Oswald Spengler Társaság egyik vezetője azt emelte ki, hogy Houellebecq művei – kiváltképpen a Behódolás című regénye – éppúgy a nyugati világ alkonyát jelenítik meg a mai olvasó előtt, mint ahogy Spengler fő műve egy évszázada.

S valóban, regényeinek szereplői – e magányos figurák, akik hol teljes odaadással merülnek bele a többnyire már értelmét veszített szellemi munkába, hol kritikus-ironikus magatartást tanúsítanak vele szemben, s akiknek szerelmi élete nemegyszer már csak a genitáliák pusztán élettani funkció­jára korlátozódik – azt a nagy ívű tablót gazdagítják, amelynek fő kontúrjait Spengler vázolta fel kereken száz évvel ezelőtt. S ugyanezt hangsúlyozta beszédében – a történeti párhuzamokra még nagyobb hangsúlyt fektetve – a társaság elnöke, David Engels professzor is.

Spengler „bosszúja” még korántsem ért véget.

Csejtei Dezső

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »