Olvastam a Felvidék.ma oldalon a Szlovák lettem! című írást. Ma pedig készültem egy prédikációra. A prédikációmból pedig a következő cikket faragtam:
A Bibliaóra alapigéje volt: II. Korinthus 11,16 – 12,10
„Héberek ők? Én is. Izráeliták? Én is. Ábrahám utódai? Én is. Krisztus szolgái? Esztelenül szólok: én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben.” A kérdés, hogy mi, mint egyháztagok, mint magyarok mit tanulhatunk Pál bizonyságtételéből.
Pál apostol nagyon szerette Jézust és hittestvéreit. Felelősnek érezte magát a saját népéért, de a pogányokért is.
Az a csodálatos, hogy Pál apostol, minden verés, botütés és a többi viszontagság után is felállt és továbbment. Nem hátrált meg! Nem fújt visszavonulót, de még csak nem is lassított. Továbbment emelt fővel, Krisztusba vetett hittel. Miért? Mert a szenvedésre, az üldöztetésre, a börtönbüntetésre, a verésekre másként tudott tekinteni. Nem a megalázást, az ellehetetlenítést látta. Nem vette a szívére a dolgot, mert ha ezt tette volna, minden bizonnyal elkeseredik, elkezd panaszkodni, hogy milyen csúnya ez a világ, milyen kegyetlenül bánnak velünk, keresztyénekkel. Más stratégiát folytatott, mint pl. a ma embere, vagy a ma keresztyénei.
Hogy mire gondolok, azt két nemzetiségi „stratégiával” szemléltetném: a Felvidéken van két jelentős kisebbség: a magyarok és a cigányok.
de ezzel sajnos tovább gyengítik a közösséget. Az örök vesztes félként azonosítják magukat.
Egy kis gyülekezet kántor bácsija nyilatkozott így: „mi a Himnuszt is azért énekeljük lassan, hogy lehessen rajta sírni!” – csak azt nem látta be, hogy pont emiatt a siránkozós nemzettudat miatt fordulnak el a fiatalok az egyháztól és a magyarságuktól is! Mert a fiatalok nem akarnak állandóan siránkozni és egy vesztes csapathoz tartozni. Ők élni szeretnének, boldogulni és nyertes csatát vívni, de a közösség visszahúzza őket.
Vállalják a gyermekeket és összezárnak, összetartanak, emiatt erősekké válnak és a gyengeségeikkel csak annyiból foglalkoznak, hogy csoportosan mennek mindenhová, ezért erős a fellépésük. A magyaroknál ez nincs meg, hanem szinte minden szinten széthúznak, s közben panaszkodnak, hogy mennyi atrocitás éri őket. El lehet gondolkodni, hogy melyik stratégia lesz a nyerő a Felvidéken, de máshol, így nálunk az Anyaországban is.
Panaszkodunk, hogy kevesen vagyunk, hogy fogyunk! De mit teszünk ellene? Tovább fűzzük a siralmainkat! „Jaj, nincs itt jövő, el kell hagyni az országot, nem érdemes erre a világra gyermeket szülni.” S észrevétlenül lehúzzuk egymást és azt vesszük észre, hogy tovább fogyunk.
Persze jó, ha reálisan látjuk magunk körül a világot. Jó, ha látjuk a gyengeségeinket, de ne úgy tekintsünk a gyengeségeinkre, veszteségeinkre, mint valami megfordíthatatlan tragédiára, hanem mint amiből lehet tanulni, s amiből el lehet kezdeni a változást.
A gyülekezetben (Rákoscsabán) a nagymamakörről van egy pozitív kép: a legaktívabb Bibliakör, törődnek egymással a tagok, jó közéjük tartozni! De, ha megkérdezünk valakit, hogy mit gondol az ifjúságról, akkor elbizonytalanodik. Jó közénk tartozni, mint közösséghez? S mit teszünk, vagy mit tesznek a fiatalok, hogy jó legyen közöttünk élni?
S ott vannak a felvidéki magyarjaink. Pl. valaki megszólal magyarul: kinevetik, kigúnyolják, rosszabb esetben pofon ütik. Legközelebb meggondolja magát, hogy merjen-e magyarul megszólalni. Ugyanekkor megütnek egy cigányt, akkor a többi cigány odaugrik és a védelmére kelnek. A magyar meg behúzza fülét-farkát és a többi magyar is sajnálkozik, esetleg magában méltatlankodik, de nem állnak a magyar mellé, ezért a szlovákok (főleg régebben) vérszemet kaptak, mert megtehették minden következmény nélkül, hogy bántsák szóval, törvényekkel, erőszakkal a magyart.
Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy essünk egymásnak, (hiszen az erőszak erőszakot szül), csak arról, hogy tartsunk össze, zárjunk össze, álljunk egymás mellé és beszéljünk magyarul!
Másrészt ne a vesztes identitást erősítsük, hanem az összetartás identitását teremtsük meg, tanuljuk meg, s gyakoroljuk – az óvodától, iskolától kezdve az utcán át, a lakóközösségeken keresztül az egyházi és egyéb magyar közösségekig mindenhol – és hinni, hogy ez működik!
Ha valaki, akkor Pál apostol meghátrálhatott volna, feladhatta volna az apostoli munkásságát: „Zsidóktól ötször kaptam egy híján negyven botütést, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztaságban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.”
S mégsem keseredett meg! Három missziós úton vett részt; városról városra járva alapította a gyülekezeteket, közben sorra járta a korábban alapított közösségeket. Nem a panasz járta át a beszédeit, hanem a féltő szeretet, az evangélium bizonyossága, a bátor, merész Krisztushit. Neki is sok minden rosszul esett, nem volt egy érzéketlen ember, éppen a korinthusi levelek bizonyságai a problémák iránti érzékenységének, nyitottságának, a testvér szeretetének, de mégis Krisztusra tekintve tudott túllépni és túllátni a sérelmein, a testi-lelki fájdalmakon. Krisztusban lelte meg az erőforrást ahhoz a hihetetlen munkabíráshoz, mellyel tevékenykedett.
Feltehetjük a kérdést, hogy Pál apostol egy erős fizikumú, bátor harcos volt? S azt kell mondanunk, hogy nem! Ő maga írja, hogy az a vélemény alakult ki róla: megjelenése szánalmas, beszéde erőtlen, nyögvenyelős, ráadásul alapigénkben még egy testébe adatott tövisről is beszél, amelyet az ÚR nem vett el, nem gyógyított meg. Együtt kellett élnie a tövissel.
Mi magyarok is mennyi tövist hordozunk magunkban egyéni és kollektív szinten. Pál volt, hogy gyógyított másokat, de magát nem tudta meggyógyítani. De ez sem akadályozta meg őt abban, hogy végezze az evangélista és apostoli szolgálatát, s amint kiderül, nem is volt eredménytelen a munkája, a sok utazása, fáradsága! Sorra alakultak a gyülekezetek! És testvéri, baráti kapcsolatok erősítették Pál apostolt is, de a közösségeket is. Nem voltak magukra hagyva, voltak lelki vezetők és voltak a hittestvérek is egymás számára.
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.”
Ezek a mondatok egy másfajta szemléletről, másfajta hitlátásról szólnak! Mégpedig arról, hogy az erőtlenséget, a kicsinységet is lehet az Úr (illetve a közösségünk, magyarságunk) szolgálatába állítani. Lehet hinnünk, hogy erőtlenségünk ellenére is erősek vagyunk az Úrban! Az Úr erejében – s a felelős hozzáállásunkkal a fogyatkozásunk is megállítható, megfordítható. Az Úr erejében, a testvérszeretet gyakorlásában, s az összetartásban van a növekedésünk titka.
De hiszem, hogy ezt a szemléletet alkalmazhatjuk a magyarságunkra is! Lehet, erőtlenek vagyunk, lehet, kicsinyek vagyunk, lehet, vannak bukások, lehet erőtlen a megjelenésünk, a beszédünk, mégis, amikor összefogunk, amikor egyik magyar a másikat testvérnek, barátnak érzi és vallja, akkor kiteljesedhetnek a magyar közösségek, családok, egyházak, falvak és városok (városrészek).
A változást magunkon kell elkezdeni, s utána közösségben munkálkodva.
A közösségnek, a felelős hozzáállásnak, a jó példának: ereje van. Talán Szent Ágostontól olvastam: „A gyertyádnak benned kell égnie, hogy másokat lelkesíthess!”
Közösség Istennel és közösség a lelki testvérekkel is! Közösséggyakorlás, közösségvállalás és sorsközösség-vállalás jellemezzen bennünket – ennek jó és vonzó példája győzheti csak meg azokat, akik magyarként is szlováknak nevelik a gyermeküket! Törekedjünk rá, hogy olyan közösségeket hozzunk létre, ahol jó lenni, ahol jó magyarnak lenni, ahol hasznos és fontos lehet mindenki.
Mondhatja persze valaki, hogy könnyen beszélek Budapestről. De higgyétek el, hogy ilyen közösséget építeni nem kisebb kihívás az Anyaországban, ill. egy egyházi közösségben, mint a Felvidéken.
(Bába Károly – diakónus-testvér)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
