Orosz érából a Nyugat perifériáján

Valóban szerkezeti átalakulás zajlik a posztszovjet térség országaiban, avagy a múltbeli kötődések és a földrajzi meghatározottság ezt felülírja? Van-e olyan belső dinamika, amely a Nyugat felől érkező külső közelítésre rá tud kapcsolódni? Erre keresett választ három ország, Belarusz, Moldova és Ukrajna jelentős strukturális kihívást jelentő két fontos ágazatának, a gépiparnak és az energetikai szektornak a vizsgálatával a Nemzetközi Visegrád Alap és a holland kormány által finanszírozott másfél éves közös, az adott államok egy-egy intézetét is bevonó lengyel, szlovák, magyar kutatás. Az eredményekről, a régióban kibontakozó trendekről Deák Andrással az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének munkatársával, a projekt magyar kutatócsoportjának vezetőjével beszélgettünk.

A posztszovjet térség utolsó „békeévében”, 2013-ban mind a gépipar, mind pedig az energetika jelentős részét adta az adott országok nemzeti össztermékének. Belaruszban például a gépipar a GDP majdnem ötödét, míg az energetika a 15 százalékát tette ki, míg Ukrajnában ugyanezek a számok szintén 10 százalék körül vannak. E két ágazat tehát alapvetően meghatározza a térség országaiban a foglalkoztatási, export- és makroadatait. Az is közös e szektorokban, hogy hatalmas posztszovjet klasztereknek tekinthetők, s szinte kizárólagosan Oroszországhoz kötődtek. Olyan termékekről van szó, amelyek a Szovjetunió visszamaradt vertikumaiban értelmeződtek, s nem volt kapcsolódási pontjuk Európához. A Harkovban gyártott turbinákat például önmagukban gyakran nem, csak az oroszokkal közös termelési kooperációban lehet Európában eladni. Ugyanez vonatkozik a hadiiparra. Ezen kívül ezekben a szektorokban közös az is, hogy elavultak, s súlyuknál és export beágyazottságuknál fogva nagymértékben szorulnak befektetésekre, érdemi tőkeinfúzióra van szükségük, enélkül ugyanis eltűnnek. „Az intézményi reformokra koncentráló Európai Uniónak e rendkívül komoly ágazati kihívásokra azonban nem volt igazán üzenete” – hívja fel a figyelmet Deák András, hozzátéve, hogy csak Belaruszban mintegy 700 ezer (a lakosság 7 százaléka) ember sorsa függ közvetve a gépipartól.

Új piacok nyomában

Mint a kutató felvázolja, a skála két végpontja Belarusz és Moldova. Az első erőteljesen kötődik az orosz piachoz, így a gépipari termékek mintegy 90 százaléka a Független Államok Közösségének piacára megy. A kedvezményes bejutásnak és a kedvező cserearányoknak köszönhetően Lengyelország mellett Belarusz volt az az ország Európában, ahol 2009-ben nem volt recesszió. A válság után azonban egyre jobban látszik, hogy ebből a modellből kifogyott a lendület, s a növekedést lényegében az orosz növekedés és a főképp az energetikában tetten érhető kedvező cserearányok, az olcsó energiahordozók tartották fenn. Minszk ezt érzékeli, s Kínától Közép-Európán át Latin-Amerikáig keres új piacokat, ám termékei nem versenyképesek. A teljes foglalkoztatottságra és elmaradott technológiára alapuló szovjet ipari logika bár máig érintetlen, de ez a termékpaletta a politikai elszántság ellenére sem tud már új piacokat fellelni és kompenzálni az orosz relációban elszenvedett keresletcsökkenést. A makrostabilitás emiatt bizonytalan lábakon állt, amit jól mutat, hogy Belaruszban egymást érték a valutaválságok. „Ennek a modellnek befellegzett, a változások elkerülhetetlenek, s Lukasenko vagy a külső segítségre támaszkodik, így versenyezteti az orosz és a nyugati hiteleket, vagy tesz valamit a gazdasággal” – szögezi le Deák András.

Vonzó az olcsó munkaerő

Moldova sokkal inkább mutatja a közép-európai átalakulás jeleit. A nehézgépipar lényegében az úgynevezett Dnyeszteren Túli Köztársaságban maradt, az utóbbi időben azonban egyre több nyugat-európai cég helyezte ki ide a termelést. „Rájöttek arra, hogy nem a munkaerőt kell elhozni, hanem a termelést kell kihelyezni Moldovába” – mondja a szakértő, megjegyezve, hogy míg a munkaerő árát tekintve magyar–nyugati relációban 1:3, addig moldáv viszonylatban 1:7 az arány, ami jelentős mértékben kompenzálja az egyéb intézményi kockázatokat. Ezzel magyarázható, hogy az Európai Unió egyre nagyobb teret nyer ebben a térségben, amit jól mutat egyre növekvő aránya a moldáv kivitelben. Az elemző hasonló trendeket lát az energetikában, s érezhető az előrelépés az energiahatékonyság területén, s mindinkább nyugatról próbálják venni nemcsak az áramot, de már a gázt is. Deák András szerint azt egyelőre nem lehet megmondani, hogy ebből valós felzárkózás lesz-e, valami azonban kétségkívül megindult, s a három ország közül Moldova jövője tűnik a legígéretesebbnek.

Teljes iparágak fognak eltűnni

Ukrajna már csak súlyánál fogva meghatározó e térségben, az elmúlt évtized gazdaságpolitikája azonban rendkívül csapongó volt, amelynek a következményei pusztítóak. Azok az ágazatok, amelyek Oroszországra voltak utalva, nagyrészt halálra vannak ítélve. Az elemző szerint ennek az okai nem csak politikaiak. A kedvezmények hiánya, a Belarusz esetében Moszkva részéről meglévő politikai jószándék hiánya bár fontos szerepet játszanak, de a fő tényező, az orosz stagnálás és az oda irányuló export versenyképtelensége más piacokon. A Szovjetunió felbomlásának időszakában még meglévő tudás és technológia mára elavult, így nem véletlen, hogy itt zuhant a legmeredekebben – 14-ről már 2013-ban is 9 százalékra – a GDP-hez mérten a gépipar aránya, azóta pedig egyes szegmensekben több mint 50 százalékos a visszaesés. De eltűnőben van a vegyipar, a műtrágyagyártás például harmadára csökkent, s általában véve is kínlódik az energetikai szektor. „Ukrajna most még a posztszovjet recesszió második hullámát éli át, amikor kicsit újraélve a 90-es éveket, teljes iparágak fognak eltűnni” – írja le a helyzetet a szakértő, hozzátéve, egyáltalán nem biztos, hogy a romokból az Európai Unió piacán versenyképes cégek nőnek ki, így a szabad kereskedelem hozadéka is erősen kérdéses.

Közép-európai időutazás

Ha a magyar átalakulást vesszük alapnak, akkor Belarusz esetében még valahol a 90-es évek elején tartunk. Nagy, tőkehiányos állami holdingok vannak, amelyek komoly és egyre növekvő állami szubvenciók nélkül nem húzhatják soká. Itt a 80-as évek végének közép-európai tapasztalatára van szükség, ám az átmenet esélyei a megváltozott világgazdasági környezet miatt ma sokkal rosszabbak, mint voltak anno a 90-es évek elején Közép-Európában. Moldova ezzel szemben a 2000-es évek régióbeli tapasztalatából tanulhat, míg Ukrajna esetében differenciálni kell, hiszen a különböző szektorok helyzete alapvetően eltérő. Ukrajna nem nagyon követi a közép-európai történetet, ám ha mégis párhuzamot akarunk vonni, akkor a 90-es évek második felére érdemes figyelnie, amikor egyes iparágak hanyatlását kezelni kell, de ezzel párhuzamosan meg kell teremteni az új növekedés alapjait. Ez régiónkban automatikus volt, míg Ukrajnában a végkifejlet egyáltalán nem ilyen egyértelmű.

Vége a kényelemes állapotnak

A kutatás eredményeiből egyértelmű, hogy jelenleg e térségnek, konkrétan Ukrajnának és Moldovának inkább a politikai, nem pedig gazdasági integrációja zajlik, s az egykori Közép-Európával ellentétben a nyugati térben rendkívül periférikus a szerepük. Ahogy Deák András fogalmaz, ez az integrációs folyamat jelen pillanatban egyáltalán nem garantálja az anyagi és gazdasági felzárkózást. Belarusz megmarad az eurázsiai térben, de a jelenlegi gazdasági modelljén változtatnia kell. Lukasenko nagy túlélő, így politikával egy időre kiválthatja a fájdalmas gazdasági reformokat, ám figyelmeztető számára, hogy a gazdasági helyzet ma Belaruszban sokkal súlyosabb, mint bármikor korábban.

A kutató megjegyzi azt is, hogy az Eurázsia Gazdasági Unió e térségben alapvetően a rövid távú szociális békét és a változatlanságot lett volna hivatott biztosítani, ám Oroszországban 2014-ben vége szakadt a dinamikus növekedésnek, ami erre az integrációra is erőteljesen kihat. „Oroszország nem képes húzni ezt a régiót, így az Eurázsiai Gazdasági Unió sem adja meg azokat az impulzusokat, amelyek a hosszú távon a fejlődéshez elengedhetetlenek” – összegez Deák András, egyetértve azzal, hogy a vizsgált régió organikusan az európai térbe sem integrálódik, inkább megreked egyfajta köztes állapotban. „Ezeknek az országoknak az lett volna előnyös, ha nem kell választaniuk a nyugati és a keleti integráció között, s mint jó évtizedig tették, mindkét piacra támaszkodhatnak, húzza őket egyrészről az orosz növekedés, másikról pedig stabilizál az európai tőkebeáramlás. Ez a helyzet ugyan nem igazán ösztönzött reformokra, ám mégiscsak ideálisabb volt. A politika azonban nem tette ezt tovább lehetővé. Ennek a kényelmes állapotnak vége, ezek az országok azonban egyik pólusba sem tudnak majd teljesen integrálódni. A makrostabilizációt átvállalta a Nyugat, s ez meghatározza a kötődést, ezeknek az országoknak azonban ettől nem lesz jobb a helyzetük, hiszen rendkívül periférikus pozícióban kerülnek át nyugatra. A grúz történet látszik reprodukálódni. Tbiliszi is ki tudott szakadni valamennyire az orosz térből, Moszkva közvetlen módon ma már nem tud hatni Grúziára. Oroszország bár meghatározó marad Ukrajna és Moldova számára is, ám nincs visszatérés a 2013 előtti állapothoz” – értékel az elemző.

Orosz lépések

A putyini vezetés mindezt látja. Tisztában van azzal is, hogy a posztszovjet dezintegráció az elmúlt 16 évben sem állt le, legfeljebb lelassult. Mint arra Deák András felhívja a figyelmet, Moszkva még a dinamikus növekedés mellett is csak e térség egy részét volt képes integrálni. Ukrajna e tekintetben kivétel, a közép-ázsiai régió is elúszóban volt, akárcsak a Kaukázus országai vagy Moldova. Oroszország képtelen volt például a posztszovjet térben folyó külkereskedelemben vagy a tőkebefektetések terén növelni a saját súlyát. „Mit várunk ezek után abban a helyzetben, amikor gazdasági értelemben Oroszország gondokkal küszködik?!” – nyomatékosítja az elemző, levonva azt a következtetést, hogy az eurázsiai integráció a régió több országa számára sem volt igazán vonzó perspektíva. Ezek után Putyinnak a szakértő szerint csak politikai és katonai eszközei maradtak arra, hogy rákényszerítse ezeket az országokat az együttműködésre, vagy elrettentse az alternatívát kínáló szereplőket a térségtől.

Deák András szerint e tekintetben szimbolikus volt, ami Ukrajnában történt. Amikor úgy tűnt, hogy Viktor Janukovics aláírja az EU-val a társulási szerződést, akkor Moszkva emelte a tétet, s Putyin egy 15 milliárd dolláros hitellel, kereskedelmi egyezmények sorával megtámogatott ajánlatot tett Kijev elé. Ezzel Janukovicsnak lényegében felkínálta a 2015-ös választási győzelmet, ám az ukrán társadalom ezt nem fogadta el. A gazdasági integráció modellje ezzel megbukott, s a Kremlnek nem maradt más választása, mint tudomásul venni Ukrajna leválását e térségről vagy más eszközökhöz nyúlni. „Putyin ez utóbbit választotta” – konstatálja Deák András, egyetértve azzal, hogy a Kreml lépéseit kétségkívül elemi biztonságpolitikai érdekek is motiválták. Ukrajna leválása ugyanis gazdasági értelemben Oroszországot nem fekteti meg, amelyre csak ráerősített sértett igazságérzete.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »