Érdekes módon a gyerekek jobban értik, hogy mi az igazi evangélium, mint a felnőttek. Akárhányszor Jézusról van szó közöttük, a beszélgetés végül Jézus Krisztus halálához és feltámadásához ér el. Ez a téma mélyen foglalkoztatja és gondolkodásra készteti őket. A keresztre feszítés szorongást kelt, viszont ha eljutunk a feltámadás történetéig, elérkezik a katarzis és az öröm.
Annyi minden másról szeretünk beszélni, hiszen az evangéliumok csodás tárházai azoknak a történeteknek és tanításoknak, amelyek megértetik velünk Isten igazságát. Mégis érdemes ráhagyatkozni arra a kíváncsiságra, amit gyerekeknél és az Isten-keresésben úton lévő felnőtteknél meg lehet tapasztalni. Hiszen Isten nem kegyes véleményformálással akar meggyőzni minket, hanem életformálással, amely a megváltásból fakad. Ehhez pedig azt kell elfogadnunk, hogy Krisztus halálával és feltámadásával megtörtént a megváltás, amely alapjaiban alakítja át az életünket.
Megjelenik benne Isten kegyelme és szeretete úgy, ahogy addig soha. Ez az evangélium. Ez az az örömhír, amelyre Pál apostol rátette az életét. Ezt hirdette folyamatosan. Azt gondolhatnánk, unalmas folyton-folyvást ugyanazt hirdetni. Azonban azt kell látnunk, megunhatatlan és elképesztően gazdag az, ahogyan Pál kifejtette ezt az igazságot. Mert ez az evangélium, a Krisztusról szóló jó hír nem unalmas.
Legutóbb ismét olyan beszélgetésbe merültünk bele, ahol a gyerekek rákérdeztek a kereszthalálra, s ahogy egymás után végigvettük az eseményeket, igyekeztünk sorra megérteni a kevésbé érthető részleteket, eljutottunk a feltámadásig. „De vasárnap reggel, amikor mentek elrendezni a holttestet, már nem volt mit. Üres volt a sír. Találkoztak magával a feltámadott Jézussal” – mondtam. Egyszerre összeszorult a torkom, és borzongás futott végig rajtam. Mert megunhatatlan a feltámadás!
Valahányszor idáig eljutok, meg kell állnom a beszédben, mert alig tudok úrrá lenni a megrendülésemen. Hogy részesei lehetünk ennek a történetnek. Hogy eljutott hozzánk az igazsága, és át is tudjuk adni ezt a hírt. Sőt, nemcsak át tudjuk adni, de egyenesen meg is bízattunk azzal, hogy hirdessük a magunk eszközeivel.
Két hónap óta ezt a szolgálatomat már palást nélkül végzem. Talán szükséges is megtapasztalni, hogy Isten jó hírének szolgálata nem áll meg a templom falain belül egy-egy istentisztelet alkalmával. Az evangélium hirdetése éppen ott alapvetően szükséges, ahol a természetes kíváncsiság és rákérdezés magától jön. Ahol egy érdeklődő vagy akár tagadó közeg nyitott kérdésként kezeli Jézus Krisztus áldozatának és a megváltásnak a témáját. Ahol kérdeznek, ahol vitatkoznak, ahol hallani szeretnék, miért akarta így Isten. Mi Isten igazsága? Mit üzen Isten?
Ilyenkor mindig eszembe jut az az ézsaiási kép, amely arra szólított fel, hogy én is a lehető legjobban hirdessem ezt az üzenetet. Az örömhírmondó ott áll a hegyeken, és hirdeti az embereknek, a tömegnek, hogy van békesség, van az életben jó minden gonoszságon és rosszon túl, mégpedig Istennél, aki megszabadított, aki uralkodik ezen a világon. Talán egyszerre nem kezdenek örömujjongásba, talán még megpróbálják magukban feldolgozni azt, amit hallottak, de már dolgozik bennük is a jó hír.
Ennyi a feladat. A többit végzi helyettünk az üzenet a Lélek által. Nekünk csak az életben kell ott lennünk, és hirdetnünk Isten szabadítását. És minden alkalommal beleborzonghatunk az üzenet nagyszerűségébe
A szerző író.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!