Öröm üröm nélkül

Öröm üröm nélkül

Onnan érdemes ugyanis elindulni, hogy őket mindig is irritálni fogja a magyar siker, bármilyen területről legyen is szó.

Néhányan fölháborodtak a károgók miatt, akik most sem tudnak örülni a magyar válogatott sikerének, sőt egyenesen a bukását kívánják.

Nem kívánom sem megnevezni, sem idézni őket, ugyanis nincs jelentősége annak, mit mondanak. (Arról nem is beszélve, hogy nem csak a rosszindulatot regisztrálhatjuk, hanem a nettó ostobaságot is: az egyik fröcsögő szerint ugyanis a magyar válogatott focistái maximum a hazafelé tartó járatot érhetik el, miközben jelenleg erre van a legkisebb esély.)

A lényeg az, és ezt próbáltam tolmácsolni az egyébként joggal felháborodó barátaim, ismerőseim felé, hogy teljesen fölösleges bármelyikükkel is foglalkozni. Nem arról van szó, hogy ezek ilyenek, vagy olyanok, betegek, magyarfóbiások, beati pauperes spiritu, stb. Arról van szó, hogy ők egyszerűen – nincsenek. Nem léteznek, nincs szavuk, nincs erejük, és ha valamit mondanak is, az egyenértékű azzal, mintha meg se mukkantak volna.

Onnan érdemes ugyanis elindulni, hogy őket mindig is irritálni fogja a magyar siker, bármilyen területről legyen is szó. (De a foci kiemelt ezek közül, mert ha más téma nem maradt, ez volt a kérődzés tárgya.) Akinek a lelke nem beteg, az ezt nehezen érti meg, de a realitás az, hogy vannak ilyen emberek. Ők most azt látják, hogy a franciaországi magyar siker egyesíti a magyarokat, mindenki egyként szurkol, ordít, szorít a magyar csapatnak. Mindenki, jobbos és balos, fekete és fehér, hupilila és narancssárga. A beteglelkűeken kívül pedig senkinek eszébe nem jut Orbán Viktor, a kormány, a Fidesz, a politika, amikor kikerekedő szemekkel követi a magyarokat a pályán. Fáj nekik, mert ők csak a széthúzáshoz értenek, és az egységhez is csak akkor, ha ők valósítják meg a saját feltételeik szerint.

(A magyar-és kereszténygyűlölet egyre szűkülő piacán megélni kívánó csipet csapatnak hab a tortán, amikor játékos, sőt műsorvezető is a hitéről vall, amikor a csapatkapitány a pályán lévő tizenötmillió magyarról beszél stb.)

Nem valami szent progresszív cél, valami haladó projekt egyesítette a nemzetet, hanem a lesajnált foci. És, fájdalom, sehol sincsenek „tomboló neonácik”, a magyar szurkolók itthon és külföldön is példamutatóan ünnepelnek (kivétel mindig van), pont úgy, ahogy a magyar válogatott játszik. Ezt a külföldiek is elismerik, akik mind a csapatot, mind a szurkolókat lelkesítőnek látják. (Azokkal sajnos nem tudok mit kezdeni, akik szerint a fekete póló a nácizmus legbiztosabb jele. Ők mehetnének csoportterápiára a károgókkal.) Aki járt kint valamelyik ünneplésen, és nem a nappaliból retteg, az pontosan tudja, hogy itt aztán senkit nem érdekel sem a többiek vallási, vagy származási pedigréje, sem az, hogy melyik a kedvenc étele, de még az sem, milyen nyelven beszél. Amit szándékosan akartak létrehozni néhányan – megosztottságon túli egység, árkok betemetése –, az nem szándékoltan bekövetkezett. Most tényleg nem számít semmi más.

Ez most az egész ország, az egész nemzet ünnepe, és mindenkinek helye van benne, aki akar magának helyet. Ebből csak az marad ki, aki nem akar. Neki marad a fröcsögés, az artikulálatlan gyűlölettel teli ordítás, amit minél inkább erőltet, annál halkabb lesz.

Ez most egy olyan öröm, amit kitételek, kivételek, „igen, de” közbevetések nélkül megélhetünk.

Hajrá, magyarok!

Megadja Gábor

eszmetörténész


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »