„Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig befogad engem, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött.” (Mk 9,37) November 9-én ünnepeljük az örökbefogadás világnapját.
2014 óta létezik ez az ünnep, pedig az örökbefogadás mindig is jelen volt az emberi életben, hiszen betegség, háború vagy egyéb ok miatt időről időre maradtak gyerekek gondoskodó szülők nélkül. Jó esetben valamelyik rokon, ismerős vállalta a felnevelésüket, és biztosította számukra a növekedéshez és a felnőtté váláshoz szükséges feltételeket. Természetes tehát ez a dolog, mégis méltó a megünneplésre.
Az örökbefogadás a gyereknevelésnek olyan különleges formája, amelyet nem támogat a vérségi kötelék, de amelyben nagy hangsúlyt kap a személyes döntés: „Igen, én akarlak téged.” A bevezetőből is kiviláglik, hogy az örökbefogadás célja nem a gyermekre vágyó-váró párok álmának beteljesítése, hanem a gyerekek szükségleteinek betöltése. Ahogy Böjte Csaba testvér fogalmazott: „Minden gyermek érdemel egy esélyt.”
A gyermekvédelmi rendszer és a mellette működő szervezetek, alapítványok feladata az, hogy megtalálják a gyermekhez passzoló, szeretetteljes felnevelésére alkalmas szülőt. Sokan azt gondolják, hogy az örökbefogadni szándékozó szülő igényei szerint választ a „gyerekkínálatból”, de a valóságban a gyermekvédelem munkatársai tesznek javaslatot az örökbeadhatóvá vált kisgyermek számára megfelelőnek tűnő párnak. És ilyenkor következhet a döntés, az életre szóló elköteleződés, mert
Az örökbefogadás rendszere úgy működik, hogy az első hónap még „próbaidő”, a végleges döntést csak azután hozzák meg a házaspárok. (Itt megjegyezzük, hogy mégsem ajánlott ezt az időszakot puszta kísérletnek tekinteni, mert a gyermek lelke sérül, ha bármilyen ok miatt „visszaadják” őt egy hónap után.) Nyilvánvaló, hogy egy hónap alatt nem derül ki a gyermekről minden, ahogy egyébként a vér szerinti utódoknál sem.
Az örökbefogadás egy örömökkel és kihívásokkal teljes út, amelynek az eleje eltér a gyermekvállalás megszokott módjától, de a későbbiekben – ha a szülők jól végzik a dolgukat – nincs különbség.
Szülőnek lenni, akár örökbefogadó szülőnek, teljes odaadást, elfogadást és őszinteséget kíván tőlünk. Ez utóbbi kiemelt jelentőségű örökbefogadott gyermekek esetén, mert súlyos traumához vezet, ha később, esetleg mások révén derül ki az igazság. Egyébként is mi oka lehetne a titkolózásnak? A gyermek életútja nem szégyen, az örökbefogadottság nem bélyeg, amelyet egy életen át viselni kell, hanem bizonyítéka annak, hogy
A szülők, akik teljes szívvel igent mondanak a hivatásukra, készek megküzdeni a kezdeti nehézségekkel, és teljes értékű családként egységben és örömben élnek örökbefogadott gyermekeikkel.
Hitünk szép példát állít elénk Szent József személyében, aki nem pusztán Mária fiát fogadta örökbe, hanem vállalta azt az emberi értelemmel felfoghatatlan küldetést, hogy Isten fiának nevelőapja legyen. Sok nehézséggel kellett megküzdenie, hogy Jézus biztonságban felnövekedhessen és beteljesíthesse Isten akaratát. A József nyomában járó örökbefogadó apák és anyák is oltalmazzák gyermekeik életét, vigyáznak fizikai biztonságukra, megtesznek minden tőlük telhetőt testi és lelki egészségükért, és az üdvösség útjára vezetik őket.
és szeretettel mellettük állnak útjukon mindvégig, félelmeket legyőzve és terheket elhordozva is, mert befogadták őket örökre.
Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottsága
Fotó: Unsplash
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
