Örök tél – film az emléknapon

Vasárnap, a kommunizmus áldozatainak emléknapján mutatja be a Duna Televízió Szász Attila: Örök tél című filmjét.

Elóször lesz látható nagy nyilvánosság előtt az az alkotás, amelynek megrendító hatásáról, a színészek kiváló alakításáról már több kritika is megjelent. Az alábbiakban Gulyás Gergelynek, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjének beszédét olvashatják, amely a filbemutatón, az Uránia Nemzeti Filmszínházban hangzott el 2018. február 3-án.

Elóször lesz látható nagy nyilvánosság előtt az az alkotás, amelynek megrendító hatásáról, a színészek kiváló alakításáról már több kritika is megjelent. Az alábbiakban Gulyás Gergelynek, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjének beszédét olvashatják, amely a filbemutatón, az Uránia Nemzeti Filmszínházban hangzott el 2018. február 3-án.

Elóször lesz látható nagy nyilvánosság előtt az az alkotás, amelynek megrendító hatásáról, a színészek kiváló alakításáról már több kritika is megjelent. Az alábbiakban Gulyás Gergelynek, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjének beszédét olvashatják, amely a filbemutatón, az Uránia Nemzeti Filmszínházban hangzott el 2018. február 3-án.

Tisztelt Házelnök Úr!

Tisztelt Miniszter Úr!

Tisztelt Művésznők és Művészurak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A 20. századi diktatúrák által okozott egyéni tragédiák kiapadhatatlan forrásul szolgálnak a filmművészetnek. A ma bemutatandó film, az „Örök tél” mégis hiánypótló. S az, hogy ez így van, hogy a magyarországi svábok kálváriája eddig nem ihlette meg a magyar filmgyártást, komoly adósságunk. Aki azonban a következő egy és háromnegyed órában megnézi majd ezt a filmet, meggyőződhet róla, hogy a film készítőinek és a benne szereplő művészeknek a nemzeti emlékezés adósságából mindazt sikerült törleszteni, amit egy filmmel lehetett. A tragédia nagyságát, az elkövetők embertelenségét és az átélt veszteségek mértékét szavakba foglalni nem lehet, érzékeltetni csak a művészet, itt és most a filmművészet képes.

A Dunakanyarban, Dunabogdányban – Leányfalu szomszédságában, ahol én felnőttem – 11 éve avatták fel Kovács Jenő szobrát, mely a magyarországi németek tragédiájának állít emléket. A szobor egy a táskáját vállára vevő, eltávozásra kényszerített magyarországi német svábot ábrázol. A férfi arcán megelevenedő fájdalom mindent elmond a korról, amely a szülőföld elhagyására kényszerítette azokat a hűséges és szorgalmas embereket, akik életük munkájával magyar hazájukban valódi otthonra leltek.

200 ezer ember, akiket német származásuk miatt Magyarországról minden vagyonuktól és tulajdonuktól megfosztva kitelepítettek és további 30 ezer sváb, akiket 1945 elején malenkij robotra vittek a Szovjetunióba.

Számtalan megtört életút, megalázott nő és férfi, akiknek családjai ma is fájó és feldolgozhatatlan emléket őriznek – Magyarországon és Németországban egyaránt. Ne feledjük: az elhurcoltaknak és kitelepítetteknek nem volt más bűnük, minthogy magyarországi németek voltak.

A világháború győztes hatalmait képviselő, szovjetek által dominált Szövetséges Ellenőrző Bizottság akaratának megfelelően 1946. január 4-i Nagy Imre kommunista belügyminiszter által aláírt rendelet (70.010/1946 B. M. sz végrehajtási utasítás) 1. §-a kimondta, hogy “Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallott magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.”

Hölgyeim és Uraim!

A magyarországi németek második világháború utáni kálváriája, kitelepítése, malenkij robot során történt tömeges legyilkolása ékes bizonyítéka annak, hogy nem volt morális különbség a második világháború vesztes és győztes nemzetei között. A kollektív bűnösség faji alapon álló elvének érvényesítését szenvedték el sváb honfitársaink a második világháború után, ahogyan zsidó honfitársaink a második világháború alatt. A történtek által a magyar állam bűne több, a magyar társadalom kevesebb lett.

Joggal állíthatjuk, hogy egyikre sem került volna sor külső kényszer hiányában, de egyiket sem lehetett volna végrehajtani a magyar állam szerveinek közreműködése nélkül. A történtekért a magyar állam vállalja a morális felelősséget. A magyar Országgyűlés éppen ezért 2012-ben január 19-ét – amikor az első, kitelepítettekkel teli vagon elindult Budaörsről – a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává nyilvánította.

Hölgyeim és Uraim!

Amikor 1946. január 19-én elindultak a marhavagonok Németországba, a kitelepítésre ítélt magyarországi németek között voltak, akik kitűzték a vagonokra a magyar zászlót, amelyre azt írták: “Isten veled, hazánk!”.

Hetvenkét év telt el azóta, hogy az államalapítás óta velünk élő magyarországi németeket megfosztották vagyonuktól, állampolgárságuktól és hazájuktól. A kitelepített svábok érzéseit csak az tudja átérezni, akinek adatott már osztályrészül mindent felemésztő fájdalom. Aki tudja, hogy van a fájdalomnak olyan mértéke, ahol az élni akarás már nem ösztön, hanem parancs. Aki tudja, hogy amit átélt az évek hosszú sora által szelídülhet tapasztalattá, de aki átélte, már sohasem lesz ugyanaz, mint előtte volt.

Akinek hitében azáltal kell megerősödnie, hogy tudomásul veszi, hogy a földön a hazugság lehet erősebb az igazságnál, az erőszak győzedelmeskedhet a szeretet felett, a szeretett haza van, hogy nem megóv, hanem kitaszít. Amikor szembesülni kell azzal, hogy nincs már többé otthon, csak az erőszak által meghatározott rendeltetési hely. Amikor az embernek Istent az istentelenségben kell megtalálnia.

Mi a velünk ezer éve együtt elő nemzetiségekkel; a svábokkal összetartozunk. Mégis becsapva, elhagyatottan mindent itt hagyva kellett távozniuk, mert a hazájuk kitaszította őket. Pedig nincs nélkülük magyar kultúra, nem teljes nélkülük a magyar történelem, nem egész a politikai nemzet. Erőszak és embertelenség fizikai értelemben elválaszthatta őket tőlünk, de az igazságot a fizikai távolság, a távollét, a lelki vagy fizikai megsemmisítés sem változtathatja meg.

Amikor a magyar nemzet rájuk emlékezik, valójában önmagunkra emlékezünk.

Az emberi élet azonban véges. Több mint hét évtized távlatából elsősorban már nem azt siratjuk, aki akkor elüldöztetett, aki akkor az életével fizetett, hanem siratjuk a meg nem született, a nem közös hazánkban felnőtt utódokat, szégyelljük az emberi méltóság lábbal tiprását, fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt és végül szembesülünk azzal és figyelmeztetjük magunkat arra, hogy az állam is megfoszthat a hazától.

Egy, a magyarországi a svábok körében elterjedt mondás szerint:

“Den ersten der Tod,

den zweiten die Not,

den dritten das Brot.”

Az első nemzedék sorsa a halál, a másodiké a szükség, a harmadik nemzedéké a kenyér. Évezredes közös sorsunk miatt nem tudjuk nekünk honnan kell kezdenünk a számolást, de a most megtekintendő film feleleveníti azokat a nemzedéket, amelyeknek halál és szükség jutott osztályrészül, ezért reménykedjünk abban, mi már a harmadik nemzedék vagyunk.

A magyar filmiparnak sikerei közepette pedig szívből kívánom, hogy e megrendítő, a magyarországi németek szenvedéseit egyéni sorsokon keresztül fájdalmas fontossággal bemutató film a valódi nemzeti filmgyártás kezdete legyen. Köszönet mindazoknak, akik az alkotásban közreműködtek.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »