Öreges metal-bál a Slayeren

Öreges metal-bál a Slayeren

A Volt lassan, de a jelek szerint biztosan felnő nagy testvéréhez, a Szigethez. Ezt nem csak a korábbi évekhez képest is hatalmas tömegből láthattuk, hanem abból is, hogy ezt a tömeget talán minden korábbinál profibb módon menedzselték.

A hazai fesztiválok mindeddig elmaradhatatlannak hitt felvezetője, a tűző napon aszalódás a kapu előtt itt elmaradt. Amikor világosan látszott, hogy szombat este nagyon sokan leszünk, a mezei látogatók előtt is megnyitották a VIP-bejáratot.

Az idegölő tumultus elkerülése annak fényében még jelentősebb fegyvertény, hogy idén már személyi igazolvány is kellett a jegyek átvételéhez. (Ez egyébként adatvédelmileg első blikkre minimum véleményesnek tűnik, ám ennek megítélését inkább meghagynánk a hozzáértőknek). Ahogyan az várható volt, akadtak szép számmal olyanok, akik úgy vélték, praktikusabb a személyi iratokat a szálláson hagyni, ha több tízezer ember, és vélhetően jó néhány zsebtolvaj társaságában tölti az estét. Ám a problémás eseteknek külön pultot nyitottak, ahol 10-20 percnyi sorban állás, és némi szuperrugalmas ügyintézés után lényegében mindenki bebocsáttatást nyert. Szintén jár a piros pont annak a szervezőnek, akinek eszébe jutott, hogy néhány száz forintért esőkabátokat is áruljanak. Az éjjel ránk szakadó zuhéban sok százan gondoltunk hálás szívvel rá.

És, akkor beszéljünk arról is, amiért ezúttal ellátogattunk a Leghűségesebbe: a Slayerről.

Mindenekelőtt szögezzük le: a fanyalgó kritikák által emlegetett „hakni hangulatból”, „kötelező körből” mi bizony nem sokat éreztünk. A mosolygós, fehér szakállú Vérmikulás, Tom Araya és bandája igenis odatette magát a soproni színpadra.

A zenei szakma által „A” koncertzenekarként emlegetett együttes nyilván irgalmatlanul magasra tette a lécet az elmúlt három évtizedben, és ez néha épp az ő dolgukat nehezíti meg a legjobban. Minden bizonnyal volt már ütősebb fellépésük akár Magyarországon is – ám az a bizonyos léc egy percig se remegett szombat este sem. A South of Heaven-Raining blood-Angel of death mesterhármas pedig igazi trash orgia volt. Az azonban így is igaz, hogy az igazi, fergeteges metal buli valahogy elmaradt. Csakhogy ez igazából nem Slayerék, hanem a közönség miatt volt.

Pogó, ugrálás, zúzás alig volt. A legtöbben csak elégedetten bólogattak. Ami persze világosan jelezte, hogy tök jól érzik magukat. Ám ez az üzenet így a színpadig már aligha jutott el. Arayáék onnan alapvetően néhány száz ember kivételével egy öregesen, óvatosan duhajkodó tömeget láthattak. Nem csoda, hogy a frontember nem volt olyan közlékeny, mint Svájcban, ahol még egy nagy vihart kavart, nagyon nem píszi monológra is futotta az erejéből két nóta között.

A közönségnek sajnos nem csak a lelkesedésével, de a létszámával is akadtak gondok. A mindössze néhány ezres tömeg valószínűleg alapvetően három dologra vezethető vissza.

Előző nap játszott az Iron Maiden, és sok rockernek bizony nem volt ideje, vagy pénze mindkét legendát megnézni.

A szervezők valamiért úgy gondolták, hogy jó ötlet két nagyszínpadot felállítani, ahol egymás közelében, párhuzamosan két koncert is ment, megosztva így a tömeget.

Ez egy közepes méretű eklektikus programú fesztivál. Egy ilyen, rétegzenét játszó bandát pedig vagy nagyon nagy rendezvényre (pl. Sziget), vagy kifejezetten rock/metalra kihegyezett buliba (pl. Hegyalja) érdemes elhívni. Így sem elég elkötelezett, sem elég nagy nem tudott lenni a hallgatóság.

Bájosak voltak a szüleik nyakában ülő, fülig érő szájú gyerekek, akik élő bizonyítékai voltak annak, hogyan száll a fémzene szenvedélye apáról fiúra és lányra. Ám egy igazi, brutál hangulatú Slayer-bálban legfeljebb a leghátsó sorokba meri az ember bevinni a gyerekét – ők viszont 15-20- ik sorban tapsikoltak önfeledten.

Most akkor ez egy rossz buli volt?

Nem, semmiképpen. Más volt, mint, amit megszoktunk? Az tagadhatatlan.

Tudomásul kell venni, hogy nem csak a nyolcvanas-kilencvenes évek rockmagazinjaiból szigorúan ránk vicsorító metal istenek felett nem múlt el nyomtalanul az idő – de mi felettünk sem. Ha Tom Araya szakálla megőszült, akkor miért kellene meglepődnünk azon, hogy a 16 évesen szakadt fekete farmerban és ezerszer mosott, kinyúlt Slayer pólóban járó rajongókból 30-40- 50 éves jogászok, orvosok, tanárok, szobafestők és pincérek lettek – vagyis középosztálybeli átlagemberek. Nekik pedig sokszor már a 4-5 feles sem elég ahhoz, hogy az első sorban őrjöngjenek. A zene, amely 20-30 esztendővel ezelőtt a tizenévesek hitvallása, és lázadása volt, mára sokszor a középkorú családapák (tisztelet persze a jelen levő családanyáknak is!) évi 1-2 alkalommal megengedhető, konszolidált vadulásává vált.

Erre legkésőbb akkor kellett rájönnünk, amikor egy ötvenes úr kikérte magának, hogy a lábára léptünk – egy Slayer koncerten.

De ez egyáltalán nem tragédia. Ma már nem csak a Rolling Stonestól, vagy a Black Sabbathtól nem várjuk el, hogy ugyanolyan veszettek legyenek, mint 40-50 évvel ezelőtt – de a szüleink generációjától se várjuk el, hogy ugyanolyan féktelen bulit csapjanak rá, mint akkor. A rock valóban örök és elpusztíthatatlan – de az idő múlása ellen nincs beoltva. És, ha ezt elfogadjuk, akkor simán lehet hatalmasokat bulizni így is. Ahogyan mi is tettük szombat este Sopronban.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »