Orbán a csúcson

Orbán a csúcson

Nem csupán a kampány és a mozgósítás intenzitása döntött rekordokat antimigrózásilag, sosem tapasztalt sokszínűséget mutat a végkifejlet-magyarázatok karaktere is. Ezt is megértük: egy platformra keveredett korunk két népszerű, ám általában szöges ellentéteket valló publicistája is. Bayer Zsolt és Uj Péter szerint Orbán Viktor igenis megnyerte a balhét, és ezentúl is mindig, de mindig nyerni fog. Igaz, további következtetéseik aztán már eltérőek: a 444 főszerkesztőjét például a magyar miniszterelnök rendszerestül Kádár Jánosra és a létezett szocializmus 1973-as állapotára emlékezteti, amivel – egyéb állításaiból is kiolvasható módon – szőrmentén sem ért egyet a Magyar Hírlap ikonja.

Mit állítottam ehhez képest én, még vasárnap este?

Azt, hogy a kvótanépszavazás annak rendje és módja szerint megbukott. Azért, mert hiába minden felhajtás, nem sikerült eredményessé és érvényessé varázsolni őt, a részvétel sokkal szerényebbnek bizonyult a vártnál. Nem annál, amit én vártam. Annál, amit Orbán Viktor várt. Kiderült, hogy a háborús retorika abszolút maximumát 3,2 millió választópolgár behúzása jelenti. Nincs feljebb. Azt csak mellesleg jegyzem meg, hogy ebben a számban benne van néhány százezer rémült balos és kétszer annyi jobbikos identitású polgártárs is. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ha utóbbiakat kivonnánk az egyenletből, a Fidesz-tábor méretei akkor is meggyőzőek maradnának. A komplett ellenzék együttvéve – balosok, liberálisok, kétfarkúak, jobbikosok, elempések – közel sem bírna népesebb tömeget felvonultatni 2016 őszén, ez akkora evidencia, hogy a plafon adja a másikat. Tovább megyek, az is egészen biztos, hogy ezeknek már soha nem is lesz esélyük erre.

Ha így nézzük, súlyos aránytévesztés – máshogy fogalmazva: szemenszedett marhaság – arról értekezni ezekben a napokban, hogy Orbán Viktor vereséget szenvedett. Ámde az, amiben most vagyunk, nem meccs. A meccseknek általában vannak veszteseik, vannak győzteseik. Azt a túlnani pártokon és vezetőiken kívül mindenki jól látja, hogy vasárnap senki sem nyert semmit. Amikor a Demokratikus Koalíció, az MSZP, a Kétfarkú Kutya vagy bárki a népszavazás-matematika alapvető szabályai alapján diadalt ünnepel – respekt azoknak, aki óvatosabban és visszafogottabban cselekszenek ekként –, az éppen úgy valóságparódia, mint a Fidesz összes témába vágó megnyilvánulása.

A helyzet azonban az, hogy hibásak a kiindulópontok. Most nem az a kérdés, hogy ki veri meg Orbán Viktort. Jó ideje nem az – és egy darabig még nem is lesz az.

A magyar valóság az oldalak összeomlása, az általános értékválság és a preferenciakáosz következtében átalakult. Politikai verseny nem létezik. Ez azonban semmi olyasmit nem jelent, hogy valami, ami ennyire beteg, hamis, torz, egyembercentrikus, akár örökké is tarthat. Szó sincs örökkéről, de hosszú vagy akár középtávú életképességről sem. Hiszen mint a népszavazás mutatja, a szisztéma demokratikus körülmények között a korábbi várakozásokkal szemben nem képes totálissá, minden kétséget kizáróan elsöprővé válni.

Még egyszer: a nemzeti együttműködés világa önmaga paródiája lett. Az általa kreált virtuális valóságra jóval kevesebben voltak vevők október 2-án, mint amennyire előzőleg tarthattunk ettől. Ha nem jönnek korrekciók – pillanatnyilag úgy tűnik: nem jönnek –, akkor ez csak fokozódni tud. Egészen addig, amíg meg nem bicsaklik és fel nem borul. Nem azért, mert a DK vagy az MSZP akkorát rúg rajta, hogy belerokkan. Ezek mind gyámoltalanok, erőtlenek, semmit sem várunk tőlük. Elmúltak. Szerencsére. A saját súlya az, amit nem fog elbírni a végtelenségig a rendszer. Nem az a kérdés, hogy ki, ha nincs senki, és nem is az, hogy igen vagy nem. Hanem az, hogy mikor. A csúcson ugyanis túl vagyunk.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »