"Olyan rosszul kezdtük szeretni egymást"

"Olyan rosszul kezdtük szeretni egymást"

Nagy Balánka Katalin több mint kilencven éve él a Hidegség völgyében, a Tatros mentén, az ezeréves történelmi határ közelében, Gyimesbükkön. Kati néni 1926 februárjában született, szülőfaluját soha el nem hagyta. Iskoláit ott járta ki, párra ott lelt, gyermekeinek ott adott életet. Meséljen nekünk ez a sokat megélt bölcs csángó asszony, aki úgy fogadott kicsiny házában, olyan szívbéli jósággal és szeretettel, mintha közülük való volnék.

Itt végeztem az iskoláimat, egészen végig. 1940-ig román idő volt, ’40-be béjöttek a magyarok, négy évig voltak itt, amíg a háború itt átfolyt egészen. Háborúkor a konyha nálunk volt, a szüleimnél, 41-42-43-44-ig. Ott főztek, onnan vitték ki a frontra az ételt. Mikor elé tudtak menni, akkor odaadták, ha nem, akkor visszahozták.

Az ezeréves határnál volt a négyes őrs, ott volt a katonaság. Akkor én 16-17-18 éves voltam. Ott nálunk lakott egy tiszt. Amikor volt a nagy ütközet 1943-44-ben, akkor sokan meghaltak a Bilibók hegyen, szemben a Rákóczi várral. Aztán egyszer hoztak egy sebesült német katonát is, ott nálunk az udvarba le volt téve. Aztán bécsomagolták egy pokrócba, s onnan eltűntették. Nem tudtuk meg soha, hogy hova. Édesapámék mondták, hogy kellett volna egy keresztet tenni neki.

Milyen sokan meghaltak akkor, milyen fölöslegesen.

1945-ig voltam a szülőknél, akkor férjhez jöttem ide, Nagy Balánka Péterhez. Én mindig megfogadtam a szüleim tanácsát. Egyszer – amikor a férjemmel barátok lettünk – édesapámnak azt mondtam, hogy engem nem érdekel. S akkor szinte megvert, mert látta, hogy rendes ember. Három évig barátkoztunk, s ő is belém szeretett, s én is belé. Ötvenhét évet éltünk együtt, 2002-ben halt meg. Ő nem bántott engem soha, soha. Született négy gyermekünk. Az egyik lányom meghalt, s maradt négy árvája. Az apjuk szépen felnevelte őket. Aztán a háború után jött a kommunizmus. Itt is voltak államosítások, voltak, akiket felemeltek, s elvittek. Az ilyen kereskedőket. Minket is el akartak, kuláknak minősítettek minket, de aztán mondták, hogy mi gazdálkodó emberek vagyunk. Az én férjem örökbe fogadott gyermek volt.

Ő elment aztán dolgozni, állami munkára, s én vezettem a gazdálkodást. Termesztettünk gabonát – búzát, árpát, zabot -, pityókát, mindenféle zöldségeket. Állatok is voltak, s kellett szerződni le. Szarvasmarhát is, disznót is, majorságokat, tojást kellett leadni akkor. Ezeket mind teljesítettük, mert muszáj volt. Reggeltől estig dolgoztunk.

De én soha nem idegeskedek, valahogy mindig lesz.

Nyugodt természetű vagyok. Amikor annyi időm volt, kézimunkáztam is. Vannak, akik most is szőnek, de én már nem. Hímeztem inget is, csináltam karincát is.
A férjem fakitermelésnél dolgozott, én vezettem a gazdálkodást, neveltem a gyermekeket. Volt, hogy hétfőn elment, s csak szombaton jött haza. De a nagy ünnepeket mindig együtt ültük meg. Karácsonykor kellett, hogy csináljunk karácsonyfát a gyerekeknek, szép karácsonyfát raktunk. S mindeniknek adtunk valami ajándékot, amire szükségük volt: ruhácskát, egy pár cipőt. A fára tettünk cukorkát, ilyen szaloncukrot. Volt eset, hogy nem lehetett kapni, s akkor egyik évről a másikra megtartottuk a papírokat, s mi csináltunk házilag cukorból. Vagy kekszet sütöttünk, azt csomagoltuk belé. Gyertyát is tettünk a fára, voltak olyan kicsi csíptetők, abba tettük belé. Bébronzoztuk a diókat, azt is ráakasztottuk, almát is kötöttünk fel. Nagyon titokba tartottuk a gyermekek előtt az egészet, amíg nagyobbak nem lettek, s akkor ők észrevették, hogy mindent mi csinálunk. Utána már nem örültek úgy. Mindig énekeltünk is: Csendes éj, szentséges éj, Mennyből az angyal, Ne féljetek pásztorok, ezeket.

Csináltunk töltött káposztát, amikor béraktuk a fazékba, tettünk közé füstölt húsokat is. Majorságot vágtunk, finom húslevest főztünk. Savanyó levest is főztünk: a kolbászkarikákat káposztalével savanyítottuk. Aztán süttünk diós kalácsot, mákos kalácsot s aprósüteményt. Másnap mentünk misére. Első nap nem jöttek vendégek, csak másodnapján. Mi is mentünk le a szülőkhöz, s aztán ők jöttek hozzánk. Mikor megnősült a fiam, jöttek az apatársék is. Ettünk, ittunk, énekeltünk.

Nem úgy volt a fiatalság, mint most. Most nem énekelnek.

Mi énekeltünk hallgatókat, énekeltünk csárdásokat. Az éneklés nagyon összehozza az embereket. Nagyon el van romolva a mostani ifjúság. Én nem panaszkodom a családomra egyáltalán. Jó gyermekeim voltak, szófogadóak. Egy nem fogadott szót, a leányom, az elszökött, férjhez is ment itt a faluban, azóta is jól vannak.

Húsvétkor a legtöbbször a sonka volt az előételünk s a főtt tojás, házikenyérrel. Tormát csináltunk a sonka mellé, reszelt tormát, céklát is főztünk. Írták az asszonyok a tojásokat is, de én nem tudtam szépen írni, s akkor hagytam másnak. Egyetlen mintát tudtam csak csinálni, az ördög térgyét. Édesapám s a húgom nagyon szépen tudták írni a tojásokat. A fiúk locsolták a lányokat kölnivel, s aztán vízzel. Lett játék belőle, öntöződtek vízzel. Csak ha jó idő volt, ha hideg, akkor nem.

A nagyobb ünnep pünkösdkor volt. Úrnapján van nekünk a templom búcsúja, akkor nagy búcsú van. Kirakodások is vannak, vásárok. Ősszel Kisboldogasszony, akkor is elmegyünk a templomba. Én olvasom a Szentírást, ott meg van írva, meg van jövendölve minden. Az is, hogy mik lesznek a tünetek, ha jön a világvége. Lesznek gyakori földrengések, az emberek irigyek lesznek egymásra, gyermek szülő ellen, szülő gyermek ellen vét, verekednek anyós menyével, leány anyjával. Ezek már mind meg vannak történve.

Az ember arra született, hogy szeressen s szeressék.

De olyan rosszul kezdtük szeretni egymást, inkább gyűlöljük egymást, minthogy szeressük. Nekem tizenhét dédunokám van. Jőnek hozzám. Amíg kicsik voltak, meséltem nekik, aztán tanítottam sok éneket. Mondtam nekik, énekeljenek, mert akkor jobban fejlődik bennük a lélek. Most már nem úgy nevelik a gyermekeket sem, mint régebb, kevesebbet mesélnek nekik, nem tanítanak énekeket. Azt mondják, nincs idő. Pedig mindenre van idő, csak bé kell osztani. Mikor amivel foglalkozol, arra van időd. Mikor ami jön, azt csinálod. Nem mindig a kifogást kell keresni.

Az életnek van értelme, akkor is, ha sok benne a szenvedés. Ha az ember belényugszik mindenbe, akkor megy előre. Én a Jóistenre bíztam magamat. Ameddig a Jóisten akarja, s ahogy akarja. Én szeretek dolgozni, s akkor lefoglalom magamat vagy imádkozok. Máskor megyek ki a kertbe, jövök-megyek, még kihúzok egy-egy gyomot. Most van egy csomó babom ültetve, s kimegyek, ha megértek, leszedegetem, megpucolgatom. Közben legtöbbször énekelek magamban. Vagy szent éneket, vagy mikor mi jön. Legtöbbször azt énekelem:
„Nagyasszonyunk, hazánk reménye!
Bús nemzeted zokogva esd!
Nyújtsd irgalomjobbod feléje,
Botlásiért, ó, meg ne vesd!”

Én leülök minden áldott reggel, s elgondolom, hogy máma mit csinálok. Én ilyen vagyok. Este hálát adok a Jóistennek, hogy megsegített, s mindent meg tudtam csinálni.
„Édes Jóistenem, hálát adok neked, hogy megsegítettél a mai napon.
Segíts meg ezen éjszaka is, virraszd ki szerencsésen,
hogy tudjam a holnapi munkámat még jobban megcsinálni.”
Ezt minden este elmondom, el is fogom mondani, amíg élek.

Gyéresi Júlia
enido.ro


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »