Olvasónk a paralimpiai szereplésünkről

Az ép sportolók szereplésének korábbi elemzéséhez hasonlóan most is röviden áttekintjük az eredményeket. Gratulálhatunk a sportolóinknak, 1 arany-, 8 ezüst- és 9 bronzéremmel a 47. helyen végzett a csapat. Ha azonban csak a érmek számát nézzük, ez a 18 érem a 20. helyet jelenti. A vezetőség előzetesen 10 érmet várt, amit a sportolók majdnem megdupláztak.

Érdekes összefüggéseket találunk, ha összevetjük egymással az ép és a sérült sportolók riói szereplését. Miközben ugyanis a paralimpiai szereplés fejlődő tendenciát mutat, az ép sportolók teljesítménye stagnál, illetve enyhén visszaesőben van. Noha a magyar paralimpiai csapat csak 43 tagú volt (míg az épek csapata 156 tagú), ami egyébként a második legnagyobb létszámú magyar csapat volt, mégis hárommal több érmet szereztek, mint az épek (8-3-4), ami versenyzőként átlagosan 0,419 érmet jelent (az épeké 0,096 érmet), tehát jóval hatékonyabb volt a szereplésük, mint az ép sportolóké (mechanikus számszerűséggel kifejezve 4,365-ször hatékonyabb). Úgy gondolom, hogy az ép sportolók esetében akkor lehetnénk elégedettek a 8 arannyal és a 12. hellyel, ha az ezüstök és a bronzok tekintetében is elérték volna a sérült sportolók eredményét, tehát kétszer több ezüst- és bronzérmet szereztek volna (8-6-8) annál, mint amennyi végül összejött.

Noha a paralimpián egyes sportágakon belül – a sérültségi foktól függően – akár több kategória is létezhet, ami több éremszerzési lehetőséget is kínál, ez a teljesítmény mégis kiemelkedőnek mondható. Örvendetes az is, hogy sportolóink összesen 6 sportágban szereztek érmet, míg az épek mindössze négy sportágban, és náluk a 8 aranyból 6 részben vagy egészben mindössze két versenyzőhöz köthető (Hosszú Katinka és Kozák Danuta).

Hiányérzetünk talán csak az egyetlen arany miatt lehet, de ez nagyjából megfelel az utóbbi paralimpiákon elért eredményeknek (2012: 2-6-6, 2008: 1-0-5, 2004: 1-8-10). Ennél csak Pekingben (2008) szerepeltünk gyengébben, ami egyébként az első, 1972-es részvételünk (0-0-1) után a második leggyengébb teljesítmény volt, hasonlóan az ép sportolók pekingi szerepléséhez (3-5-2; 1924, Párizs óta [2-3-4] a leggyengébb szereplés). Úgy tűnik, hogy a Gyurcsány-kormányzat „áldásos” tevékenysége a sportot is képes volt sikeresen visszanyesni, nem is beszélve a társadalom egészéről. (A legeredményesebb paralimpiánk egyébként a második részvételünk volt, 1984: 12-12-3.)

Némileg árnyalja a képet az orosz sportolók kizárása az államilag irányított doppingolás miatt. Az ő részvételük egy-két éremmel talán csökkentette volna a megszerzett érmek számát, de ez a teljesítmény így is nagyon szép. Látható viszont a lemaradásunk a paralimpia terén is (az aranyak tekintetében), egyes szomszédos (és távoli) országokhoz képest is, amiben valószínűleg részben benne van az „orosz” faktor is. (Ukrajna: 41-37-39, Szlovákia: 5-3-3, Szerbia: 3-2-4, Horvátország: 2-2-1, Olaszország: 10-14-15, Lengyelország: 9-18-12, Irán: 8-9-7, Üzbegisztán: 8-6-17, Nigéria: 8-2-2, Tunézia: 7-6-6, Thaiföld: 6-6-6, Algéria: 4-5-7, Egyiptom: 3-5-4, a világ második legkisebb országa, Monaco: 3-2-2, Kolumbia: 2-5-10, a háborús Irak: 2-3-0, Litvánia: 2-1-0 stb.).

Az ukránok például úszásban 74 érmet szereztek (25-24-25), mi 8 érmet. Nem hiszem, hogy a „nagy hagyományú” ukrán úszás és ukrán úszóedzői garnitúra egésze több, mint 9-szer lenne jobb, mint a magyar. (Az ép úszóknál a magyar-ukrán éremkollekció aránya 7:0 volt.) Ez inkább azt jelenti, hogy a magyar úszószövetség kilencszer kevesebb figyelmet szentel a paraúszásnak, mint az ukrán. Egyszerűen arról van szó, hogy már megint elaludtunk a kezdetek kezdeténél, és már megint lemaradtunk valamiről. Nálunk a parasport még mindig csak félprofi státuszban van, a megélhetésükért küzdő sportolókkal. Talán csak a Vasasnál kezd kibontakozni egy parasport-központ, miközben pl. Olaszországban külön para-úszóközpontok léteznek. Nem mellékes az sem, hogy az egyik módja annak, hogy a sérült emberek élete teljesebb és boldogabb lehessen, a parasport lehetne, ezért a parasportot is érdemes lenne tömegsporttá tenni. Ahhoz, hogy ma sikeresebbek lehessünk a paralimpiákon is, már a kezdeteknél nagyobb lendülettel és állami részvétellel kellett volna rajtolnunk, amikor még kisebb volt a konkurencia, és szilárdabban megalapozhattuk volna a helyünket a parasport világában.

Ugyanaz történt most is, mint ami történni szokott akkor, amikor egy új sportágat vezetnek be az olimpiára, mint amilyen pl. a női vízilabda (2000). Ekkor is sikerült annyira bealudnunk, hogy a „veretes” vízilabda-hagyományokkal rendelkező hollandok meg is nyerték az 1980-as világkupát (majd 1983, 88, 89, 91, 93, 97, 99), az 1985-ös Európa bajnokságot (majd 1987, 89, 93), az 1991-es világbajnokságot (itt már mi is kezdtünk ébredezni, ezért kevesebb babért arattak: Európa-bajnokság 1991: magyar arany, világbajnokság 1994: magyar arany) és (meglepetésre) a 2008-as olimpiát, ahol nekünk mindmáig sem sikerült olimpiai érmet szereznünk. Magyar edző nyert olimpiát (2000) a szintén „veretes” ausztrál vízilabdázó lányokkal (az amerikaiak ellen), akiket már csak nehezen tudtunk hetesekkel legyőzni. Az ugyancsak „veretes” vízilabda-hagyományokkal rendelkező amerikai lányok pedig az utóbbi időben uralják a női mezőnyt. Mi pedig segítünk a szegény spanyoloknak, hogy ne valljanak szégyent a barcelonai olimpián (1992), edzőpartnerként használjuk őket, hogy feljöhessenek a mi színvonalunkra és a mi konkurenciánk legyenek, majd oda fejlődjenek, hogy az utóbbi időben csak elvétve tudunk ellenük meccset nyerni. Minket bezzeg senki sem pátyolgat, amikor mi akarunk visszakapaszkodni a világ élvonalába, mint pl. a röplabdás lányok, akik megnyerik az Európa-ligát (2015), de ennek ellenére a világligán már nem vehetnek részt.

Conrad Darnach


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »