Oláh Krisztina: Perben az örökkévalóságig (Esterházy János életműve)

Oláh Krisztina: Perben az örökkévalóságig (Esterházy János életműve)

A Nemzetstratégiai Kutatóintézet is csatlakozott a 2021-re hirdetett Esterházy János-emlékévhez, mely fontos mérföldkőnek tekinthető a felvidéki mártírpolitikus boldoggá avatási perében. A kutatóintézet többek közt azzal vette ki részét a szakmai tevékenységből, hogy az évről évre megvalósuló esszé- és rajzpályázatának változó témaköreit idén Esterházy János tematikájával egészítette ki. A felhívásra összesen 52 pályamű érkezett be szerte a Kárpát-medencéből. 46 képzőművészeti alkotás a legalsó korkategóriától kezdve a legfelsőbbig, valamint 6 esszé.

A kutatóintézet a Felvidék.ma rendelkezésére bocsátotta ezeket a pályaműveket, ezért sorozatban valamennyit leközöljük, hogy olvasóink is láthassák, hogy látja a fiatalabb generáció Felvidék mártír grófjának alakját.

Elsőként Oláh Krisztina komáromi diák esszéjét tesszük közzé

Igen, perben, mert még nem boldog. Pontosabban az, de nem katolikus egyházjogi értelemben. Esterházy János ott van, ahol lennie kell, de az ember már csak ilyen: ő is szeretne példát állítani. Példát, mert nélkülük nincs világ. Perben kell állni, hogy kimondhassuk a valaha volt egyik legtisztább magyarról, Isten előtt megigazult. Pedig ezt ki ne tudná: Esterházy János alsóbodoki emlékhelye ha akarják „ők”, ha nem, nemzeti emlékhely, mert a világ – a magyarok világa – kimondta az ítéletet: ő az, akire felnézünk. A boldoggá avatási per folyik, és folyjék csendben, mert nem kell sietni. Margit hercegnőt, IV. Béla királyunk leányát majdnem 700 év után avatták szentté. Ez ugyanis már valami más, emberi. És talán így van jól. Az emberek nehezebben tudják eligazítani a dolgaikat, mint a Jóisten.

Ahogy az is jól van, hogy ha a nagyszüleimhez utazunk Komáromból Pitvarosra (édesapám komáromi lányt vett feleségül, nem volt kérdés, hol fognak élni) nincs alkalom, hogy elő ne kerülne az emlékezés a „hontalanság éveire”. Ahogy idősödnek, egyre inkább: már a múltban élnek, a jelen csak bosszantja őket. Kisgyerekként nem értettem, miért költöztek olyan messzire, miközben rokonaink Gútán, Vágfarkasdon élnek. Később, amikor már nagyobb voltam, és egyre többször temetésre jöttek, elmondták. Elmesélték a felfoghatatlant, a deportálásokat, a kitelepítéseket. Aztán egy Határtalanul kiránduláson megismerhettem a „jó gróf”, Esterházy János élettörténetét. Talán akkor értettem meg, mi is volt a XX. század. Mert valljuk meg, kétféle história létezik: a megírt a könyvek lapjain, a megélt történelem pedig a sírásban. Találkozáskor az örömkönnyekben, búcsúzáskor a fájdalomban. Azzal ugyanis, amit tettek Benešék 1945-1948 között, a Sátán számára célt értek. Lélekben tönkretettek több százezer embert, de megtörni nem tudták őket. A felvidéki magyarság létezik, a maga belső árulóival, megalkuvóival, mert nehéz időkben csak így lehet létezni. Igen, ahogy Wass Albert fogalmaz: „A víz szalad, a kő marad”. Marad, mert erre van teremtve, erre van ítéltetve. A kor folyama sodorni akarja, csendesebb időkben édesgeti, olykor pedig zúgva támadja. Letörhet róla darabokat, csiszolhatja, de mozdítani nem tudja. Ilyen szikla volt, akit felidézek.

Esterházy János minden magyar előtt szent kell, hogy legyen. Nem azért, mert fantasztikus szónoklatokat tartott, nem azért, mert verekedett politikusként a „médiában” (azaz az álvalóságban), nem azért, mert nem szavazta meg a zsidóság deportálását, azaz kiirtását 1942. május 15-én. Egyszerűen reálpolitikus volt, aki az Eredj, ha tudsz-ot úgy olvasta, ahogy kell, aki „végvári vitéz” maradt akkor is, amikor minden arra csábította, hogy menjen. Tudjuk, hogy hívták, mert ismerték emberi nagyságát kortársai is. Azonban ott voltak a rábízottak: Trianon után a felvidéki magyarok, a visszacsatolás után hetvenezer honfitársunk, aki nem térhetett vissza az anyaországhoz 1938 novemberében.

Bethlen Gábori sors adatott neki. Olyan élet, amire senki sem gondolt, amikor megszületett. 1901. március 14-én Nyitraújlakon egy boldog család örvendhetett az ifjabb Jánosnak. Új évszázad elején járt akkor az idő, telve azzal a reménnyel, hogy végre valami boldogabb világ fog következni. A Monarchia – minden problémájával – kiválóan működött, még mindenki a Millenniumot emlegette: „Küzdött a gondos ész, a szív remélt…”- bizony, ez volt az előszó az előtt, ami bekövetkezett. Mert a mélyben forró indulatokat már érezte Nietzsche és Wagner, Freud és Einstein mesterek pedig akaratukon kívül felfordították az európai gondolkodást. Azt, hogy ad acta tették a felvilágosodást, köszönjük meg nekik, hiszen a magyarság erről még keveset tudva élt és gyarapodott, legalább is az a része, amely részese volt a boldog békeidőknek. Persze a fiumei kikötőből folyamatosan futottak ki a kivándorlókkal megtelt hajók…

S aztán „a vész kitört”, ha már a mindentudó túlélő szerepéből nézhetjük a magyarság számára talán legkegyetlenebb századot, mint ahogy Vörösmartynak megadatott 1849-ben a végzet átélése. Ő belerokkant ebbe, hetven évvel később már megvolt a tapasztalatunk, Isten nem erre hívott meg bennünket. Életre ítéltettünk, olyan életre, ami keretet szab sorsunknak, de melyet alakítani tudunk. Ezt ismerte fel és mutatta be Móricz Zsigmond az Erdély-trilógiában, Reményik Sándor a költeményeivel.

Hírdetés

Tarnowska Erzsébet grófnő, aki egyedül kellett, hogy felnevelje három gyermekét, Lujzát, Jánost és Máriát, nem szorult iránymutatásra. Egy lengyelnek az, amit mi átéltünk 1920-ban, már történelmi tapasztalat volt. Tudta, mert népébe égetődött, hogy „egyetlen tornyos sziklaszál” mindig megmarad, akár Áprily Lajos fogalmazza meg ekkor, akár bármely lengyel a szívében: a mély istenhit, és az erkölcs, mindenek felett.

Esterházy János valójában megérkezett ide, a történelmi alak hivatásába. Kiválasztott lett, mert kiválasztatott: ő is Báthory Gáborként indult, amikor a soproni népszavazásért akár életét is adta volna, majd a szabadcsapatban szervezkedett Nyitra mellett. Igen, szépnek, fiatalnak és álmodozónak is kell lenni ahhoz, hogy megérjen az ember. Kellenek a víg, cigányzenés, menyecskeölelős éjszakák, mert az azt követő reggelek a megvilágosodások: miért volt erre szükség? Csak így lehet megérteni, a magyar sors nem üstökösöket kíván, akik önmagukat égetik el, hanem sziklaszilárd jellemeket, akik családot alapítanak és példát mutatnak. Esterházy János nem volt egyedül: Dél-Komáromban a fiatal Alapy Gáspár ugyanígy döntött, s bár kiutasították Csehszlovákiából, nemes bosszút állt. Egy virágzó várost teremtett a Duna jobb partján, majd lett az egyesített város polgármestere 1938-ban. (Aztán mártír… Dachauig el sem jutott vele a vagon.)

23 évesen megnősülni, majd a családdal Csehszlovákiában maradni magyar grófként, pedig jöhetnék Magyarországra is: nem akármilyen döntés. Esterházy János vállalta ezt, s ezzel sorsa elvégeztetett. Nem kellett vezetővé választani, azzá vált, mert a magyar nemességnek a legkiválóbbjai amikor kell, azzá válnak. Így tett Bethlen is, amikor Erdély végveszélybe jutott. A marosvécsi kastélyban már formálódik egy fiatalember, aki ekkor már Wass Albertnek írja alá a nevét, amikor a felvidéki gróf országos gyűjtést szervez a kárpátaljai magyarokért. Mert „Minden magyar felelős minden magyarért”, ahogy a kérlelhetetlen Szabó Dezső fogalmaz. És ezt a nemzet meghallja, összefog és segít. És egy erős nemzet, egy öntudatos nép áll már ekkor a népek hazája előtt, még ha a világválság meg is roppantja életét. Ugyanis nem ez a lényeges, hanem ekkor még sokkal fontosabb, hogy egy Endresz György átrepüli az óceánt, és Nyugat-Európa feje fölött hirdeti: Justice for Hungary!

Én azt hiszem, ez volt az a „kultúrfölény”, amiről báró Klebelsberg Kunó beszélt. Az az életakarat, ami megtestesült a talpraállt Magyarországban, ha a románokat nem is, a műveltebb cseheket valamiféle tiszteletre késztette. (Emellett ne feledjük el, a csehek ma is tudják, 1620-ban csak Bethlen Gábor próbált segíteni nekik a fehérhegyi végzetes csata közeledtével.) A politikai megfontolások mellett talán ezért is ajánlhatott miniszteri széket maga Beneš Esterházy Jánosnak. A víz néha csábító tud lenni… Ő ezt azonban azonnal elutasította, kiváltva a csehszlovák felsőbb körök haragját. Az indoklása egyszerű és tiszta volt: elutasította Trianont, ami lételeme volt az összetákolt államnak. Persze ez a hazaárulással, csalásokkal szerzett ország már recsegett-ropogott, és megérkezett az igazság pillanata 1938-ban, ami a gróf számára ismét válaszutat jelentett. Ekkor vált a felvidéki magyarság jelképévé, mert most magyar bársonyszéket visszautasítva maradt. Sokszor emlegetjük az erdélyiek transzszilvanizmusát, ami egy más sorsból következik, ilyen a „Görbeországban” élőké is (Istenem, milyen szerencsés volt Mikszáth, hogy ezt nem élte meg…). Együtt kell élni a szlováksággal, mert a világ rendjének fundamentuma, hogy az emberi élet igenis szent fajtól, nemtől, származástól függetlenül. Azaz az ő létük is tény, és sosem lehet probléma. Amikor egy politika a nemzeti kisebbségeket „megoldandó kérdésként” kezeli, akkor előbb-utóbb népirtást követ el. Csak a formája fog különbözni, a valósága nem. Ettől szerette volna óvni a Kormányzót is Esterházy János a kassai visszatérés napján, amikor kiállt a visszatért területek szlovákságának jogai mellett, a politikusokat pedig még a komáromi tárgyalások idején figyelmeztette, a kétoldalú megállapodás mellett kiállva. Szomorú, hogy a magyar politika ezt árulásként értelmezte félre akkor, még szomorúbb, hogy Európa ezt még ma sem érti.

Emberi tartásának jutalma a gyűlölködés lett. A kor szélsőjobboldali hazai sajtója hazaárulónak nyilvánította, majd a Tiso-féle Szlovákiában vált kitaszítottá, amikor a zsidóság deportálásának törvényét nem fogadta el. Ezt a közhangulatot kihasználva letartóztatták választott hazájában, majd a Gestapo is kereste náciellenessége és zsidómentő tevékenysége miatt. „A mi jelünk a kereszt, és nem a horogkereszt” – hangoztatta, és mentett cseheket, lengyeleket. Talán éppen az utóbbi miatt kellett bűnhődnie a háború után. Ami azonban tény: a vissza nem csatolt területeken élő magyarság ellen nem indult pogrom, létükben a rábízottak nem voltak fenyegetve. (A zsidóságot viszont elpusztították, 200 000 csehet elűztek) Szomorú, hogy a hivatalos magyar történetírás ezt nem hangsúlyozza. Persze mit lehet várni akkor, amikor a történelemkönyvekben egy oldalt sem tölt ki a felvidéki magyarság második világháború utáni üldöztetése…

Amit 1945 júniusa után történt vele, valódi szenvedéstörténet. Elárulták, kiadták a kor Antikrisztusainak, akik a Gulagra küldték, majd betegen börtönben tartották haláláig. Családját sem láthatta, azaz még azt sem engedték meg a gyilkosai, amit Jézusnak megengedtek a kereszten. Az utolsó kívánságát sem teljesítették, nem engedélyezték, hogy a nyitrai börtönben halhasson meg. Fékezhetetlen gyűlölet vette körül, mint sorstársait is: a deportáltakat, a kitelepítetteket, a Pozsonyból kiűzötteket, és a meggyilkoltakat. Ne tagadjuk: ma is szeretnék sokan, ha elfelejtenénk Esterházy Jánost. Nyilván nem véletlen, hogy boldoggá avatási perét is aljas hazugságokkal gátolják ma is, miközben Benešnek szobrot állítanak újdonsült barátaink.

Nem fogjuk, mert akkor beteljesedik Márai Halotti beszéde, amit ő azért írt, hogy csak a lehetőséget villantsa fel. Igen, van nemzethalál, igaza van Vörösmartynak. Igaz, ő az irodalomtörténészek szerint a lengyelekre gondolt, Kassa polgára már ránk vonatkoztatta. Jómagam is, amikor mindezt megismertem az elmúlt két-három évben, elborzadtam, hogyan történhetett ez meg. Ez a szörnyűség tehát az élet tanítómestere? És miként lehetett olyan naiv József Attila, hogy azt írta, békévé oldja majd az emlékezés a régmúlt harcait? Ma már azért azt is látom szociológus hallgatóként, hogy a bölcs idősebbek tudják a választ: az ember számára az a lényeges, hogy megpróbáltatásait keresztjét miként tudja hordani. Az igazak, a szentek azért kellenek nekünk, vegyük észre, a mi tragédiánk hol van másokétól. És főleg, hol van Jézusétól…

Amit pedig megtehetünk, le kell tennünk a világ elé. Nagyszüleim 1951-ben(!) gyerekként hordták a kisebb téglákat a pitvarosi templomhoz, és senki nem mert hozzájuk érni. Elviselték csendben fogcsikorgatva a kommunizmust, vigasztalták szüleiket a téeszszervezés után. Gyermekeket vállaltak és neveltek fel, és erre kérlelni sem kellett őket. Amint lehetett, létrehozták a Rákóczi Szövetség helyi szervezetét, amelynek jelenleg 52 tagja van egy 1600 fős faluban. Amikor meghallották, hogy Esterházy János életével és a kitelepítések történetével foglalkozom, egy előadásra hívtak el. Adja Isten, hogy ez mielőbb megvalósulhasson, s hálát adhassunk azért, hogy a mártírhalált már nem kell elszenvednünk, „csak” megmaradnunk: Ez viszont már nem „a mi munkánk”, hanem nemzedékem halaszthatatlan feladata. Létünkért, nemzetünk megmaradásáért mindenkivel, aki ellenünk tesz, perben kell állnunk – az örökkévalóságig.

(Oláh Krisztina/Felvidék.ma)


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »