Október végi tiszta lángok

A ma független Magyarország az 1956-os küzdelem, véráldozat gyümölcse.

„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében” – fogalmazott John. F. Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke 1960-ban, a forradalom kitörésének negyedik évfordulóján kiadott nyilatkozatában. – „E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.”

Érdemes felidézni a néhai miniszterelnök, Antall József 1991-ben, az Operában elmondott szavait is: „1956 olyan szellemi, erkölcsi tőkéje ennek a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahol hősök, áldozatok, mártírok, ahol megpróbáltatások vannak, és ahonnan nehéz időkben is, mint ősforrásból, erőt lehet meríteni.”

Tagadni pedig aligha lehet, hogy ma ilyen nehéz időket élünk – olyan időket, amelyekben egykori szabadságküzdelmeink éltető szelleme, friss ereje adhat csak kellő erélyt és elszánást mostani harcaink megvívásához és, nyugodtan mondhatjuk, függetlenségünk, integritásunk megvédéséhez. Még akkor is, ha a ma eszközei alapvetően mások, mint mondjuk Rákóczi Ferenc idejében, aki egyenesen fegyverbe szólította hazáját híres breznai kiáltványában – amelyet egészen pontosan Brezán várában, lengyel földön vetett papírra.

Vagy emlékezzünk az egész térségünket megrengető 1848-ra, a március 10-én kirobbant lengyel felkelésre és Bem Józsefre, a magyarok Bem apójára, vagy pedig arra, hogy 1956. október 23-án délután, az egyetemi nagygyűlés másnapján a magyar fiatalok a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem József-szobornál demonstráltak, szolidaritásukat kifejezve a még október 19-én számos lengyel városban megkezdődött szovjetellenes tüntetések résztvevőivel. A lengyel és a magyar, az elnyomott közép-európai népek múltbeli szabadságküzdelmei többször is egymásba fonódtak, egymásnak adták a tápláló tüzet és szellemet a nehéz, sorsfordító időkben.

Nagyon úgy fest, hogy ma sem áll másképp a helyzet: a hasonló történelmű és gondolkodású nemzetekkel kell összefognunk és megvédeni érdekeinket a nagyhatalmi törekvések ellenében.

„Egyik nap a németet verték, másik nap a muszkát” – mondá Gárdonyi Géza, ma pedig elsősorban Berlinnel és az erősen német érdekeket megjelenítő Brüsszellel kell megvívnunk újra és újra feléledő csatáinkat, vitáinkat. Sokunk szilárd meggyőződése, hogy például a migránskérdés, az Európa felé áramló népvándorlás kezelésének mikéntje mögött nagyhatalmi érdekek, akár súlyos háttéralkuk is feszülhetnek. Így nem értjük például azt sem, hogy Németország a saját belső demográfiai problémái miatt kialakított hibás álláspontját miért próbálja ráerőltetni fél Euró­pára – és hogy mindehhez miért kell kritikátlanul, eszközként asszisztálnia más európai országoknak.

Miért adtak meghívólevelet migránsok bezúduló millióinak, és miért ostorozták, támadták kíméletlenül az emiatt bevándorlóhullámban fuldokló, de elszánt kisebb országokat erőfeszítéseik közben? Emlékezzünk csak: a világmédia zöme nem az országunkba illegálisan betörni akaró, a határkerítést felszakító, rángató, meggyújtott autógumit görgető és rongyokat égető, kődarabokat dobáló bevándorlókkal volt elfoglalva, hanem az államhatárunkat akár puszta testükkel védeni igyekvő magyar rendőrök intézkedését, reakcióit figyelték, hogy azokba hol és mikor köthetnek bele.

Harcos politikusok, újságírók, jogvédő szervezetek támadták és támadják azóta is folyamatosan a magyar kormányt, a magyar hatóságokat, ha azok valamiképpen érvényesíteni akarják nemzeti érdekeinket – így ­például azt az alapvető jogunkat, hogy határainkat megvédjük, és hogy mi szabadon dönthessük el, kikkel kívánunk együtt élni egy hazában.

Hírdetés

Ugyanezen jogvédők, közéleti személyiségek többsége viszont kevésbé bizonyult érzékenynek 2006 októberében, amikor a forradalom kitörésének 50. évfordulóján a rendőri oszlatás során a rendőrök fellépése gyakran meghaladta a jogszerű szintet, mert már ellenállásra képtelen személyekkel szemben is erőszakot alkalmaztak.

Az aránytalan mértékben, részben szükségtelenül és törvénysértően alkalmazott rendőri erőszak, a számos esetben megvert vagy letartóztatott jelenlevők, valamint a fogva tartás során elkövetett további hatósági bántalmazások ügye jogosan borzolta fel idehaza a kedélyeket, rendítette meg sok jóérzésű honfitársunkat. Az események megítélése sajnos még ma sem teljesen egységes, és számosan – akik a migránsválság kapcsán hangosabbnak bizonyultak – máig nem számoltak el ezzel a kettős mércével.

Mindezt ugyanazon szellemben téve, ahogy a marxista történetírás is tette több mint harminc éven keresztül azért, hogy kiforgassa nemzeti és történelmi tudatunkat, hogy meghamisítsa 1956-ot.

Érdemes egy gyors összehasonlítást is végezni, hogy a meghozott áldozat súlyát érzékeljük: az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kapcsán a legáltalánosabban elfogadott adatok 110-120 főre teszik a haditörvényszéki ítélettel kivégzettek számát, ehhez képest az 1956-os cselekmények miatt a magyar bíróság jogerőre emelt halálos ítélete nyomán kivégzett személyek száma 225 volt. A harcok és a sortüzek közvetlenül megközelítőleg 2700 ember életét követelték, és hozzávetőleg 176 ezer, más adatok alapján mintegy 200 ezer magyar hagyta el az országot.

Az 1956-os forradalmat követő három évben közel 25 ezer személyt börtönöztek be, ­16-18 ezer főt internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, úgy, hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, csaknem kilencszáz embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak. Még ha a számok és az adatok vitathatók is, az nem képezheti vita tárgyát, hogy ők a mi mártír­jaink voltak, ők értünk szenvedtek, örökségüket pedig nem engedhetjük elveszni.

2010 után az Orbán Viktor miniszterelnök vezette nemzeti kormány alkotmányos szinten állított emléket 1956 hőseinek. Az alaptörvény így szól a forradalom és szabadságharc jelentőségéről: „Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.” Majd ezt is hozzáteszi: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”

Így szól tehát az alaptörvényünk. Mi pedig büszkén és emelt fővel vállaljuk, hogy a ma független Magyarország az 1956-os küzdelem, véráldozat gyümölcse; akik pedig most nemzeti függetlenségünk és szuverenitásunk alapjait védik elszántan, az egykori forradalmárok máig sugárzó eszméit képviselik.

Végezetül Nagy Gáspár költő sorait szeretném idézni, akinek életművében központi helyet foglal el az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének őrzése és eszméinek felmutatása. Október végi tiszta lángok című költeményében írja:

„Szent suhancok bátor tettei sokkolták a Világot! Ámultak közel és távol… Mert elszoktak már az ilyen csodáktól: hogy Dávid ismét legyőzi Góliátot!”

ifj. Lomnici Zoltán

A szerző alkotmányjogász


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »