Oh, mondd, te kit választanál? Már ha választhatnál!

De nem választhatsz, mert nem engedik meg neked, hogy választhass!Ez van.

Jó ideje már annak, hogy billentyűzetet ragadtam a jelenlegi magyarországi történések kommentálása végett, most se tenném, de az az apró, ám nem elhanyagolható tény, mely szerint az angol abszurd elmehet a sóhivatalba, hiszen most már fasorban sincs a magyar rögvalósághoz képest, mégis erre késztetett.

Most is, mint már annyiszor, bebizonyosodott, tényleg az élet – mely minden ellenkező híresztelés ellenére igenis erőteljesen élni akar – a legnagyobb rendező, játszi könnyedséggel, már-már azt mondanánk, amolyan laza ujjgyakorlatként küldi le megalázóba akár a legnagyobb hálivúdi történetcsinálókat, történetmesélőket. De ez a mi országunk (tényleg a mienk még?) sem hétköznapi, abban egészen biztos vagyok, ahogy mondani szoktam: jócskán kilógunk a vásárlók rendezett szövetéből. Józan paraszti eszünket szabira küldtük, úgy tűnik egyhamar nem is fog visszatérni, hogy gatyába rázzon bennünket.

Vannak bizonyos dolgok, történések, melyekre már a szemöldökünket sem vonjuk fel, a homlokunkat sem ráncoljuk össze, hiszen oly messzire esnek a jelenlegi, egekbe feltornászott ingerküszöbtől, hogy szinte említésre se méltók, meg hát amúgy is, rég belefásultunk a mindig ugyanazok között zajló, valahonnan messziről, a gyarmatbirodalom központjából dirigált helycserés hatalmi csatározásoknak tűnő parasztvakításokba.

Immáron a közöny az úr!

Ebben az állóvízben próbálnak meg most erőteljes fodrozódásokat kelteni a politikai lövészárok két oldaláról egymásra kommunikációs zárótüzeket zúdító érdektömörülések. Az általuk kitartott média siserahad módjára járatja csúcsra az elvtelen szervilizmust, tombol a szolgalelkűség. A köztévé és a visszhang csatorna csontig benyal a fiatalnak már semmiképpen, demokratáknak pedig már alig nevezhető kormányzó pártnak és csatolt részeinek, az egykoron nevében még magyar ATV a valaha szebb napokat látott Hír Tv-vel pedig ugyanezt teszi, csak éppen a másik kompánia alfelénél találjuk meg őket.

Unom.

Unom, hogy csak és kizárólag mindig ebből a két társaságból és csatolt részeiből szabad választani! FIGYELEM! Nem azt írtam, hogy lehet, hanem azt, hogy szabad! Ugye érezzük az árnyalatnyi, ám annál fontosabb és lényegi különbséget?

Ismerjük őket, mint a rossz pénzt! Tudjuk, láttuk, hogy mire képesek. A különbség maximum abban van, hogyan és mennyi közpénzt tesznek el. Az egyik végtelen arroganciával, nyílt színi pökhendiséggel, hihetetlen mértékben vesz el a közösből, szinte kérkedve az ún. parlamenti demokrácia rendszere által biztosított „négy évig azt csinálok, amit akarok” című korlátlan hatalomgyakorlás módszertanával. A másik csapat is ugyanezt csinálta, csak a színfalak mögött. Ne felejtsük el, a leválthatatlan nép azon része, amelyik még hajlandó volt részt venni a demokrácia nevű parasztvakításban, kétharmaddal zavarta el őket a kormányrúd közeléből.

Tudjuk tehát – vagy legalábbis azt hisszük róluk –, hogy tudjuk kik ők (és honnan szalajtották őket), tudjuk, vagy legalábbis erőteljes sejtéseink vannak arról, mit és hogyan csinálnak akkor, amikor rájuk van bízva az ország sorsának irányítása, és mégsem mondhatjuk azt, hogy köszönjük szépen, a továbbiakban nem kérjük egyiket sem!

Nem engedik meg nekünk!

Csak és kizárólag belőlük szabad választani!

Belőlük, akik továbbéltetik a kádárizmus államszocializmusának langymeleg posványát, zseniálisan átültetve és adaptálva azt a nép számára eredeti tőkefelhalmozásként eladott honi barbárkapitalizmus keretrendszeréhez.

Tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen egykori KISZ-titkárok egymás közti vircsaftjait szenvedi el egy egész ország. A politikai osztály (kaszt) leszármazási vonalakon keresztül, mintha csak hitbizományba kapta, de még inkább örökölte volna meg az országot. Teljesen mindegy, hogy éppen milyen rendszer van, egykori pártállami felmenők leszármazottait láthatjuk a képernyőn, vagy éppen a parlamenti patkóban 42-fogas amerikai fogpasztamosollyal belevicsorogni a kamerákba.

(Ne feledd, te mint állampolgár, két dolgot semmiképpen sem tudhatsz meg, bármilyen színezetű is a kormány: kik voltak az ügynökök és tartótisztjeik, illetve hány kettős-, vagy többes állampolgár ül a parlamenti patkóban!)

A vallonok és flamandok közé keveredett balga belgákhoz hasonlóan, a mai közlési rendszerek végletekig eltorzított diskurzusterében már semmiképpen sem komilfónak vagy européernek számító kérdést magam is feltenném – éppen ezért most már némiképp félve –, hogy akkor mi, magyarok, akiknek elegük van mindkét bagázsból és a kisebbik rossz helyett most már végre valami jóra szeretnénk a szavazatunk adni, mi hova álljunk?

Immáron vagy kétezer év óta tudjuk, Platóntól, Arisztotelésztől, hogy a demokrácia az egyik legócskább, gyakorlatilag a történelem szemétdombjára való társadalmi berendezkedés. Annyi bizonyos, a tartós és igazságos együttélésre teljesen alkalmatlan. Platón a csőcselék uralmának nevezi, míg Arisztotelész „Politika” című munkájában a kerülendő társadalmi berendezkedések közé sorolja.

Mi a baj a (parlamenti) demokráciával?

Az, hogy a demokrácia nem minőségi, hanem mennyiségi rendszer!

A demokráciában nem azért következik be valami, mert az a közjó szempontjából a kívánatos, hanem azért, mert (állítólag) azt akarják a legtöbben! Vagy arról hiszik azt, közlik azt, hogy a legtöbben akarják! Márpedig a népet nagyon könnyű becsapni! Nem egyszer, nem kétszer, többször, sokszor, akárhányszor!

Moneypuláció című könyvemben egy szemléletes kis példával érzékeltetem az Olvasó számára a demokrácia ebbéli végzetes hibáját. Adva van két alkoholista, meg egy egyetemi professzor. Az lesz, amit a két alkesz akar. De nem azért, mert ők bölcsebbek, okosabbak, jobbak lennének, mint a prof. Pusztán csak azért, mert ők vannak többen.

A dolog profánsága, hogy ebben az esetben beszélünk ún. minősített, azaz kétharmados többségről! Itt tehát nem arról van szó, hogy fogom magam és varázsolok, mondjuk ilyen vagy olyan hivatkozásokkal átrajzolom a választási körzetek határait, itt tényleg megképződik a háromból kettő!

Hírdetés

A parlamenti demokrácia rendszerének legjobb, legtömörebb, egymondatos összefoglalását talán Hankiss Elemér nyújtja át számunkra. Íme:

„A legjobb nap a választás napja. Akkor egy napra ők vannak beszarva.”

A Sárember kora című könyvsorozatommal járom az országot, és amikor könyvbemutató előadásaimon ez a téma a kötetek kapcsán szóba kerül, a közönség nagyon kevés kivételtől eltekintve mindig úgy reagál, hogy a (parlamenti) demokrácia egyetlen lehetséges alternatívájaként azonnal a diktatúrát említik meg. Ez mutatja meg számunkra a legjobban, mennyire nem ismerjük a saját (valódi) történelmünket, és azt is, miért lehet újra és újra, vég nélküli ismétlésekben eljátszatni velünk az asszisztálást, ehhez az embertelen, lélektelen, és istentelen választási rendszerhez. Ezért érik el tényleg játszi könnyedséggel, hogy ne is akarjunk kiszállni a mókuskerékből, de még csak el se gondolkozzunk azon, hogy akár ki is lehetne szállni belőle! Az egyszer, többször, sokszor megbukott pártok és katonáik helyett ezért nem akarjuk, hogy jöjjenek most már teljesen mások, ezért nem tudjuk, hogy akarhatnánk, hogy jöjjenek most már teljesen mások! Tényleg függetlenek!

Mondjuk 106 olyan ember, akit tényleg alulról szerveződve, a régi tizedes rendszerhez hasonlóan saját magából izzad, vagy termel ki maga a nép. 106 olyan ember, akit a környezete ismer és elismer, aki életével, azzal, amit letett a közösség közös asztalára, bizonyítja, hogy tényleg érdemes a képviselőség jelentette tisztségre.

A mai rendszer azonban ezzel teljesen ellenérdekelt. Persze ezen sincs mit csodálkoznunk, hiszen a televíziós beszélgetések alkalmával nem akad egyetlen politikus, (az eseményeket, történéseket általában mindig csak utólag magyarázó) politológus, de még sajtómunkás sem, aki egyáltalán szóvá merné tenni, miért egy olyan rendszert erőltetnek ránk minden körülmények között, melyről már kétezer éve tudjuk, hogy teljesen alkalmatlan a társadalom tartós, és igazságos együttélésére. Miért nem egy olyant, amiről tudjuk, hogy ennél sokkal több védelmet, garanciát és oltalmat biztosít a nemzetnek és annak minden egyes tagja számára?

Ma a parlamenti demokráciában – ahogyan azt Hankiss Elemér oly szemléletesen elmagyarázta nekünk – a szabad mandátum következtében a megválasztott képviselő és az őt a Törvényhozás Házába küldő választó között a következő választásig, tehát négy évig, semmiféle érdemi – tehát jogi, törvényi úton kikényszeríthető – visszacsatolás nincs! A képviselő, ha csak valami törvénybeütköző cselekedetet nem követ el, vagy ebbéli cselekedetét jogilag igazolható módon nem tudja lefedezni, gyakorlatilag azt csinál, amit akar.

Ilyenkor fordul elő az, hogy a megválasztott gyakorlatilag azzal kezdi ténykedését, hogy rögtön visszavonja a választás előtt tett ígéreteit, és ennek semmiféle következménye nincs.

Csak emlékeztetőül, Francisco esetében Dr. Halász József fordult az ügyészséghez, mire az volt a hivatalos válasz, hogy a hatóság nem vizsgálhatja azt, hogy ki, mit ígért és azt betartja-e, mert ez nem jogi kategória (értsd: a parlamenti demokrácia rendszerében tehát mindenki azt hazudhat, amit akar, rá nézvést semmilyen hátrányos következménnyel nem jár), a hatóság csupán a választási procedúra jogszerűségét vizsgálhatja.

Ezzel szemben a szakrális alapokon nyugvó apostoli magyar királyságban a nemességnek nemcsak joga, de egyenesen kötelessége volt fellépni akár magával a királlyal szemben is, ha az nem megfelelően uralkodott!

Ahogy mifelénk mondani szokás: a kettő között zongorázni lehet a különbséget!

A most zajló „huszár üti futót és rosál” típusú, a média nagy nyilvánossága előtt zajló, utólag ez is meg az is kiderült x-ről meg y-ról is módszertan még valamit megmutat a számunkra. Azt, hogy mennyire mélyre süllyedt az a valami, amit egykoron társadalmi morálnak neveztünk.

A kereskedelmi televíziók gondolkodásról végleg leszoktató „csak szórakoztatni akaró” napi gyakorlata változtatott bennünket ennyire elvtelenné, mindent készpénznek vevő, mindent elsőre (de másodikra már egész biztosan) „bekajáló” uniformizált egyen-fogyasztóvá.

És a csomagolás mindig tökéletes! Az igazság egyik fele itt, de a másik fele egészen biztosan odaát van. Odatették át.

Az még érthető, amikor szóvá teszik, hogy a Polt-féle államhatalmi szerv bizonyos esetekben azonnal serényen tüsténkedik, más esetekben meg egyáltalán nem, és hát ez nagyon nincs rendben. Lásd: egy nap alatt visszakerül a hűvösre a kényes infókkal rendelkező tag. De a nép egyszerű gyermeke – s ily forma vónék magam is, némi józan paraszti ésszel megáldva – azzal már nemigen tud mit kezdeni, amikor azt látja, hogy egy előzetes letartóztatásban lévő ember integet a rácsok mögül, hogy hát nem addig az! Ő kéri a labdát, ő gyünne vissza a játékba! És összegyűjtik neki az 500 aláírást, ő ugye a rácsok mögül nem nagyon tudja összegyűjteni, és ő képviselőjelölt akar lenni.

Ilyen van? Vedd már észre, itt csak ilyen van!

Persze ezen sincs mit csodálkoznunk, hiszen a televíziós beszélgetések alkalmával megint nem akad egyetlen politikus, (az eseményeket, történéseket általában mindig csak utólag magyarázó) politológus, de még sajtómunkás sem, aki egyáltalán szóvá merné tenni, hogy gyerekek, álljunk már meg egy szóra, tényleg előzetesből a parlamentbe? Itt mindenki meghülyült?

És hiába mondja azt bárki, hogy mivel nincs eltiltva a közügyek gyakorlásától, jogilag rendben van a dolog – mai szóhasználattal azt is mondhatnánk: lepapíroztuk, vagy megoldottuk okosba’ – mehet, erkölcsileg, morálisan etikailag viszont egyáltalán nincs rendben, tehát nem szabad, hogy mehessen!

De ez ma már nem számít.

Nem választhatsz, mert nem engedik meg neked, hogy választhass!

Csak és kizárólag mindig azokból, akikről már tudod, hogy foghatók, zsarolhatók, kézben tarthatók, ellenőrizhetők és (alkalom adtán kézileg is) vezérelhetők, de ami a leglényegesebb és legfontosabb, a nemzet érdekeinek képviseletére teljesen alkalmatlanok.

És még valamit, amolyan emlékeztető gyanánt!

Vajon miért nem engedik létrehozni a felsőházat, amely a pártok felett állva ellenőrzést gyakorolhatna a politika mai csinálói felett, hiszen ülésterem formájában a helye is meg van az ország házában?

Mit csinál a párt?

Vedd le a szó elejéről a „P” betűt és megtudod.

 

„…beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt”

(Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról)

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)


Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »