Nyugati vélemények régiónkról

Nyugati vélemények régiónkról

A jövőnket tudatos nemzetállami stratégiával nekünk kell formálnunk.

November 16–17-én tartották Bécsben a 9. globális Peter Drucker-menedzsmentkonferenciát Növekedés és inkluzív prosperitás címmel. A konferencia címével összhangban az előadók és a résztvevők keresték azokat a megoldásokat, amelyek segítségével a gazdasági növekedés egyben a lakosság anyagi, fizikai és spirituális jólétét is biztosítani tudja.

Az egyik általánosan elfogadott vélemény az volt, hogy egyrészt növelni kell a foglalkoztatottságot és csökkenteni a munkanélküliséget, másrészt emelni kell az emberek képességeinek, tudásának szintjét, mivel ez az egyénnek lehetővé teszi, hogy jobb munkahelyeken, magasabb bérért dolgozhasson, a társadalom számára pedig a magasabb termelékenység elérését segíti.

A másik fontos téma a növekedés fenntarthatósága volt. Ezzel kapcsolatban már kisebb volt az egyetértés, mivel voltak, akik szerint a növekedés oly mértékben használja ki a természeti erőforrásokat – közöttük is elsősorban a nem megújulókat – és olyan mértékű környezetszennyezéssel jár együtt, hogy emiatt nem lehet hosszú távon fenntartható.

Mások viszont úgy érveltek, hogy van erre is megoldás: át kell térni a „zöldnövekedésre”, amelynek lényege a környezetbarát technológiák alkalmazása, az anyag- és energiatakarékosság, a hulladék újrahasznosítása, valamint az alternatív energiák használata. Azonban ezzel kapcsolatban van egy nehezen megválaszolható kérdés. Az, hogy miként lehet a profitorientált cégeket rávenni arra, hogy a világon működő valamennyi részlegükben térjenek át a környezetbarát technológiákra. Jelenleg ugyanis eléggé tipikus, hogy az öreg, korszerűtlen technológiákat költségkímélés végett tovább használják a kevésbé fejlett országokban.

Jó példa erre a kanadai cég erdélyi aranybányászata olyan technológiával, amelyet a fejlett országokban már betiltottak. A vita során hamar kiderült, hogy az elméletileg jól hangzó megoldások hamar csődöt mondanak, amikor azt kellene kitalálni, hogy a gyakorlatban egy ilyen céget hogyan lehetne a „zöldnövekedés” útjára terelni.

Egy amerikai előadó szerint ez a kormányok feladata. Ha viszont bármilyen ok miatt erre egy kormány nem képes vagy nem hajlandó, akkor a civil társadalomnak kell fellépnie a cég ellen. Arra viszont, hogy a civilek ereje, ha ilyenek egyáltalában vannak egy kevéssé fejlett országban, elegendő-e arra, hogy leállítson környezetszennyező beruházásokat, már nem sikerült meggyőző választ kapni. Az amerikai professzor csupán azt tudta javasolni, hogy akkor talán nemzetközi civil szervezeteket is be lehetne vonni a probléma megoldásába.

Ez a valójában kettős mérce még erősebben köszönt vissza a Kelet-Európával foglalkozó szekcióban. (A konferencia szervezői konzekvensen kelet-európaiként kezelték a kelet-közép-európai államokat, köztük Magyarországot is.) Már az meglepő volt, hogy egy kimondottan Kelet-Európával foglalkozó szekcióban egyetlen kelet-európai előadó sem volt.

Ennél feltűnőbb már csak az volt, hogy a két osztrák és két francia előadó, akik cégvezetőként régiónkban dolgoznak, legfontosabb bevezető gondolatnak azt tartotta, hogy mivel régiónkban az átlagbér az osztrákénak körülbelül egynegyede, és ez az arány nagyon lassan fog javulni, ezért a nyugati cégeknek hosszabb távon is versenyelőnyt jelent a régióban való működés.

Egyikük még azt is hozzátette, hogy a kapott állami támogatások gyakorlatilag olyan ingyenpénzt jelentenek, amelyért nem kell a piacon kemény munkával megdolgozniuk, ezért a kelet-európai terep sokszorosan előnyös a számukra.

Arra a kérdésre, hogy ezek szerint az EU erősebb gazdaságú országainak cégei csak költségminimalizálási céllal fektetnek-e be a régiónkban, a válasz az volt, hogy természetesen a cégek nem ellenségei a profitjuknak, viszont azt is érzékelik, hogy a munkaerő azért van kifogyóban a régióban, mert az emberek nemcsak a bérekkel, hanem a munkakörülményekkel is egyre elégedetlenebbek.

Viszont a munkaerőhiány megoldását mégis inkább a kormányoktól várják. Az egyik osztrák befektető a szünetben úgy fogalmazott, hogy ha sokkal több bért akarna adni, akkor inkább Ausztriában működne.

A szekcióban régiónkból rajtam kívül egy lengyel közgazdász volt, aki hasonló, a nyugati beruházók kelet-európai értékrendjével kapcsolatos kérdéseket feszegetett. Elfogadható válaszokat azonban ő sem kapott. Sőt, az egyik francia cégvezető, aki éppen Lengyelországban működtetett egy céget, úgy fogalmazott, hogy nem kellene a kelet-európai országok lakóinak türelmetlennek lenniük. Majd előbb-utóbb felzárkóznak, ha követik a kínai példát.

Amikor pedig arra figyelmeztettük, hogy Kelet-Európa országai már az EU-csatlakozáskor is magasabb gazdasági fejlettségi szinten voltak, mint az akkori Kína, ezért talán nem igazán vonzó felzárkózási modell számukra a kínai példa, erre a francia vállalatvezető nem reagált.

A konferencia záró plenáris ülésén pedig, ahol a szekcióelnökök röviden összefoglalták a lezajlott vitát, csupán néhány mondattal tért ki az elnök a felvetett problémákra. Pedig fontos lett volna megemlíteni, hogy a konferencia fő témája, a növekedés és prosperitás Kelet-Európa esetén úgy néz ki, hogy a cégek fő célja a régióban továbbra is a költségminimalizálás marad, a prosperitásról pedig gondoskodjék az állam. Ami természetesen fából vaskarika, hiszen a prosperitás egyik alappillére a megfelelő jövedelemszint. Ennek jelentős növelését viszont a vitában részt vevő cégek csak hosszabb távon tudják elképzelni.

A témára – kissé általánosabb szinten – egy kiváló venezuelai előadó tért vissza. Arra mutatott rá, hogy a világ újabb technológiai forradalom, a digitalizáció és robotizáció folyamatában van, amelynek sikeréhez a cégeknek és az államnak egyaránt hozzá kell járulnia.

A cégeknek is részt kell venniük a munkavállalók át- és továbbképzésében, nem várhatják el, hogy az állam tálcán kínálja nekik a képzett munkaerőt. Az államnak viszont abban van nagy feladata, hogy a gazdasági szerkezetet beruházásaival olyan irányba terelje, hogy csökkenjen a gazdaságban a robotokkal könnyen kiváltható munkahelyek száma.

Ehhez hosszú távú szemléletre, a gazdasági növekedés társadalmi hatásainak mérésére, a tudásszintben lévő egyenlőtlenségek csökkentésére van szükség.

Másképpen fogalmazva, a társadalmat összefogó pozitív jövőképet és az annak elérését biztosító programokat kell kínálni az embereknek. Vagy ahogyan az előadó fogalmazott, a kormányzásnak is egyre innovatívabbá kell válnia, ami azt is jelenti, hogy részterületek helyett átáll a kormányzati munka a rendszerekben való gondolkodásra.

Végül még egy fontos tanulság a konferenciáról: nem várhatjuk el másoktól, hogy politikájukat a mi érdekeink, igényeink szerint alakítják. Jövőnket tudatos nemzetállami stratégiával nekünk kell formálnunk.

Mert a konferencia nevét adó híres menedzsmentszakember, Peter Drucker gondolataihoz kapcsolódva, csak a jól és okosan vezetett országok lehetnek tartósan sikeresek.

Csath Magdolna

A szerző közgazdász, egyetemi tanár


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »