Nyomorultak a kirakatban

Nyomorultak a kirakatban

Olyan sikeres olimpiai küldöttségünk még sosem volt, mint a helsinki csapat 1952-ben. Komoly összegben fogadnék, nem is lesz. Tizenhat aranyérem, az országok versenyében pedig a harmadik helyezés. Nemzeti hősök születtek Helsinkiben, magyar csodáról beszélt a világ, bajnokainkat vállára emelte az ország.

A sors fintora: legbüszkébb talán a „vezér”, Rákosi Mátyás volt.

Belegondolva – bármennyire furcsa –, az apró gonosz embernek tényleg komoly része volt abban, hogy a magyar sport ekkora magasságokba jutott. Nagyjából akkora része, mint amekkora abban, hogy az ország ugyanekkorra, 1952-re a szakadék szélére került.

Szárnyalt a magyar sport, vergődött Magyarország.

Bizony, így volt. Rákosiék azokban az években – szovjet parancsra – elképesztő hadiiparosítási programot erőltettek az országra. Készültek az elkerülhetetlennek mondott újabb világháborúra. Az ipart már korábban „mozgósítási mértékűre” tervezték, civil termelésre alig futotta. A hadiipart máról holnapra megötszörözték, a kapcsolódó technikai termelést a tizenhatszorosára (!) növelték. Nem véletlen, hogy a civil gazdaság 1952-re összeomlásközeli állapotba került. A nagy elánnal elkezdett nehézipari beruházásoknál hatalmas lemaradások mutatkoztak, a mezőgazdasági termelés visszaesett, az ipari vállalatoknál elképesztő – akkori pénzben egymilliárd forintos – veszteség képződött. Az adatokat persze nem publikálták, a lakosság erről semmit nem tudhatott. (Hacsak nem hallgatta a Szabad Európa Rádiót.) A „munkásosztály és a vele szövetséges parasztság” kizárólag a sikerpropagandát kapta. 1952 környékén nincs olyan nap, amikor az újságok vagy a rádió (televízió még nincs) ne tudósítana valami minden korábbit túlszárnyaló sztahanovista munkasikerről, „munkacsatahősökről”. Csak úgy röpködnek a 300-400 százalékos teljesítmények… A Szabad Nép a gaz imperialisták ármánykodása mellett egyebet sem közöl, csak diadaljelentéseket.

Mindeközben nagy ünnepre készül az ország: Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára. Pénz nem számít, első a szeretett vezér! A szervilis ceremóniamestereknek csupán arra kell ügyelniük, az elképesztő csinnadratta nagyobb ne legyen, mint a „népek atyjáé”, Sztáliné volt három évvel korábban. Talán még igaz is lehetett a korabeli börtönvicc: „– Te miért ülsz? – kérdi az egyik könyvboltos a kollégáját. – Mert elfelejtettem kidekorálni a kirakatot Rákosi elvtárs születésnapján. És te? – Én kidekoráltam ugyan, Lenin és Sztálin közé tettem Rákosi képét. Csak én meg elfelejtettem kivenni a kirakatból Victor Hugo regényét, A nyomorultakat.”

Rákosi nem volt buta ember. (Ellenkezőleg, ravaszságánál csak az aljassága volt nagyobb.) Hamar fölismerte az élsportban rejlő mozgósítóerőt, a propagandalehetőséget és persze – legfőképp – a szelepet, amellyel valamelyest kiereszthető a társadalmi feszültség gőze. Szovjet mintára hamar bevezette a központosított, a katonai készenlét fejlesztésére is kiválóan alkalmas „Munkára, harcra kész” mozgalmat, az „MHK-t”. (Tegyük hozzá, amúgy sem volt elpuhulva a Horthy-korszak leventemozgalmán edződött ország.) A gátlástalan vezér hatalmas, minden képzeletet felülmúló pénzekkel támogatta az élsportot – nagy ívben fütyülve a nemzetgazdaság kétségbeejtő állapotára. A versenysportot minisztériumokhoz, erőszakszervezetekhez, iparágazatokhoz, nagyüzemekhez csatolta – a Dózsa például a belügyi tárcához, a Kispest a honvédséghez, a Bástya az ÁVH-hoz került, a vidéki sportköröket a bányászvállalatok, kohászatok, nagyobb állami gazdaságok kezébe adta… Megnézhette magát az az ágazat, amelyik nem ajnározta kellőképpen a sportot. Öregeink a megmondhatói, micsoda pazar életük volt a kor élsportolóinak: társadalmi megkülönböztetés, átlagot messze meghaladó fizetés, kiemelt ellátás járt a sztároknak. No és a legvonzóbb, a külföldre (nyugatra is) utazás lehetősége, az ezzel járó üzleteléssel… Jöttek is az elképesztő eredmények: győzelmek, Európa- és világcsúcsok.

És jött a helsinki tizenhat arany – Rákosiék olvasatában: az „imperialisták felett aratott totális győzelem”.

Boldogok voltunk és nyomorultak, mint Victor Hugo kirakatban felejtett könyvének hősei.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 06.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »