Nyomomban kék farkasok / 1. (Besúgók, ügynökök, informátorok. A „Costică” 2215. számú megfigyelési követési dosszié titkai)

Nyomomban kék farkasok / 1. (Besúgók, ügynökök, informátorok. A „Costică” 2215. számú megfigyelési követési dosszié titkai)

2014. júniusa, Kolozsvár. A 45 éve végzett magyar szakos bölcsészhallgatók találkozása a Marianumban. A fiúkat felismerem, Zsolt, aki bejáratta velünk Kalotaszeget, a sztánai Varjúvárat, a Küküllő mentéről származó Laji, most is jó bort hozott, Jenci, akivel együtt statisztáskodtunk a Sétatéri színházban és a lányok: a kitűnő versmondó Márta, a most is tanáros külsejű Judit és a nagy összehozó Ilus meg a többiek…

Csoportvezető tanárunk, a folklorista Mitruly Miklós most is elénekelteti velünk kedvenc dalát, „Óh mely sok hal terem az nagy Balatonban, haharaha-ha-ha-ha…” – múltidézés, közös fotó és megígérjük, öt év múlva újra itt!

Délután Emővel Dicsőszentmártonba megyünk, a helybéliek kedves invitálásának teszünk eleget, könyvbemutató dedikálással és persze a Hagymakupolás honfoglalás rövidített változatának levetítése – a közönség soraiból érkező reakciókból ítélve – ma is aktuális a második bécsi döntés után Dél-Erdélyben maradt Kis-Küküllő menti városban.

Másnap kávézás közben ismerős arcok, Kántor Lajos, akin nem látszik az idő vasfoga, Kötő Jóska, aki mellett asszisztenskedtem, mikor irodalmi titkár volt a színházban és persze a Bulgakov nyüzsgő diákközönsége. Estére megbeszélt találkozó X. G.-vel, akivel együtt riport- és portréfilmeket forgattunk a 70-es években a bukaresti magyar adásának, majd később a Duna TV-nek is. Rákóczi úti (ma Grigorescu) szép villa, a kertben két dzsip, az egyik oldtimer, gazdája büszke rá. Beszélgetünk valamiről. Whisky, jó vacsora, nagy borozgatás. G. meglepően hamar üríti ki a poharát. Nem ilyennek ismertem. Már nem emlékszem, milyen apropóból, de hirtelen felállt és megmutatja a lakásban megtalált lehallgató készülék helyét. Egyre kínosabb lesz számunkra a beszélgetés, hiszen mi nem hoztuk elő, nem feszegettük a nyilvánosságra került szekus besúgások, dossziék ügyét. G. még mindig magyarázkodik. Búcsúzáskor megkér, hogy támogassam ötleteit – az MTVA-ban én veszem át dokumentumfilmjeit –, többet szeretne forgatni. Megígérem, hiszen igényes, szépérzékű operatőr. Neve van a szakmában.

43 évnyi tv-s, rádiós újságírói pályámon két televízió indulásánál, alapításánál, a bukaresti magyar adásnál és a Duna Televíziónál voltam jelen. 1985. január 12-én, hétfőn, amikor Marosvásárhelyről elutaztam Bukarestbe levezetni az adást Józsa Erikával együtt, kollégáim azzal fogadtak: miért jöttél, a pénteki német nyelvű műsor sem került képernyőre, beszüntették. Magyar adás sem lesz. A diktátor intézkedésének azóta sem került elő írásos nyoma, bizonyítéka. 30 esztendővel később, 2015. január 12-én, hétfőn a sminkszobából a Kívánságkosár stúdiójába igyekeztem, adásmenettel a kezemben, amikor megállított a szerkesztő: – Zoli, jól vagy? – Jól vagyok, miért ne lennék. – Hát csak éppen nem vezetheted le a műsort, mert Szabó László Zsolt vezérigazgató most nem írta alá a szerződésedet. – Nem baj, majd aláírja. – Sajnos nem fogja aláírni, már felkértük Klement Zolit a helyettesítésedre.

Felmentem a szerkesztőségi szobámba, kipakoltam jegyzeteimet az asztalfiókból, kiléptem a Kunigunda utcai épület kapuján. Ennyi volt? Ennyi volt. Tévéim, életeim. Van valami sorsszerű a két dátumban? Nem tudom. De sok a hasonló közös vonás a két közösségi, szellemi műhely létrejöttében, küldetésében, közösségteremtő műsoraikban, az alkotók ragaszkodása nézőikhez: az erdélyi, illetve az összmagyarsághoz.

Az 1969-ben létrejött bukaresti magyar TV-adás szellemi fellegvára volt a romániai magyarságnak. Megjelenése új korszakot nyitott az akkor másfél milliós közösség gondolkodásában, látásmódjában. Ez az adás ébresztette rá a közösségi kapcsolatokban, kommunikációban egymástól távol lévő bánsági, szilágysági, máramarosszigeti, valamint székelyföldi magyarságot, tudatosította bennük, hogy összetartoznak, összetartozunk. A Duna Televízió pedig, melynek létét már születésének pillanatában megkérdőjelezték, majd a politikai osztozkodásban felszámolni, beolvasztani, megszűntetni akarták – fennállásának legsikeresebb éveiben több volt, mint tájékoztatást nyújtó, kultúrát, szórakoztatást sugárzó csatorna, nemzeti intézmény: A Nemzet Televíziója.

És van valami sorsszerű abban a tényben, hogy tévés tevékenységem során mindkét televíziós műhelyben, interjúkban, beszélgetésekben, portréfilmekben megörökíthettem az író Sütő András munkásságát, de munkakapcsolatunk lenyomata megtalálható a diktatúra titkosszolgálatának, a Securitaténak a rólam készült 400 oldalas, 2215. számú, „Costică” fedőnevű nyomozati követési dossziéban. Sütővel földrajzilag is közel voltunk egymáshoz. A Művészet (korábban Új Élet) szerkesztőségétől, mely lapnak a főszerkesztője volt, néhány lépés választotta el a Vörös Zászló napilap szerkesztőségétől. Ifjú szerkesztőként számtalanszor bekopogtam hozzá írást kérni irodalmi-művészeti mellékletünk számára. De a hosszabb és ahogy telt az idő, egyre gyakoribb, közvetlenebb beszélgetésekre a Kisállomás melletti lakásán került sor, melytől 200 méternyire laktam, a Vörösmarty utcában.

„Az imént a barátságról beszélgettünk, most pedig nekem szegezed a kérdést: gyűlöltem-e már valakit? Gyűlöltem, mindenekelőtt azokat, akik kisajátították maguknak az igazságot. Gyűlöltem azokat, akik kisajátították a boldogság kritériumát. Gyűlöltem azokat, akik más hátán próbáltak maguknak lépcsőt vájni az emelkedéshez, gyűlöltem azokat, akik más helyett fogalmazták meg egy emberi közösségnek a gondjait, mint a legokosabbak – de ez a gyűlölet nyilvánvalóan nem annyira egy megnevezett személyre irányuló harag, hanem inkább a jelenségnek szólott, amelyet az életünkben rendre ki kell irtanunk.” (Vendégségben Sütő Andrásnál, RTV – 1976)

− Nem panaszkodhatunk, igazán jól kezdődik számunkra ez az esztendő, Sütő Andrást a bécsi Akadémia Herder-díjjal tüntette ki. Miközben nézőink tisztelgő gratulációit tolmácsolom, a díjról kérdeznélek.

− Talán csak annyit, hogy elgondolkodtam, Herder bizonyára nem sértődne meg, ha hallaná, hogy azon a nyelven köszöni meg az ember, melynek ő a kihalását megjósolta. Megjósolta, de ugyanakkor valamiképpen meg is cáfolta önmagát, mert hiszen Herder az elsők között fogalmazta meg Goethe korában a sajátosság méltóságának jelentőségét az egyetemességhez viszonyítva.

Hírdetés

− És azt már lehet tudni, hogy a Herder-díj birtokosaként kit ajánlsz tanulmányútra?

− Igen. Ösztöndíjasként a fiatal és nagyon tehetséges költőt, Szőcs Gézát javaslom. Hogy miért Szőcs Gézát? Talán, mert az én olvasmányélményeimben Szőcs Géza közelíti meg a fiatalnak azt az eszményét, melyet én látni szeretnék.

− Olvasmányélményről szóltál, Kányádi-kötetet láttam az íróasztalodon.

− Igen. Most kaptam meg nemrég tőle, nagyon kedves dedikációval. Kányádinak ez a Szürkület című kötete is ragyogó igazolása annak, hogy szenvedésszerűleg, a nagy terhek viselésének a konokságával hurcolja a nemzetiségi problematikát. Úgy értelmezem, hogy a költő közösséggondjairól van szó, már az első szájnyitása is. Azt mondja: „jönnek hozzám hajnalonta/ködbe bújva, lopakodva/jönnek hozzám hajnalonta/honnan jönnek, mit akarnak/csontomig ki mért takarnak?… − Nem olvasom tovább, Kányádi szebben mondaná. Csak a kérdés foglalkoztat – folytatja Sütő – miért hozzá kopognak be? Mert azt hiszem, ismerik az emberüket. Bár így ismernének valamennyiünket. (Tény és való – 1979)

De valójában már ismertek bennünket. A 70-es évek elejétől az egyre szigorodó Ceaușescu-diktatúrában már nagyon is ismertek, követtek bennünket. Bennünket, az anyanyelvünkért, hagyományaink ápolásáért, a romániai magyar művelődési, kulturális, szellemi életünk létjogosultságáért cselekedni akaró erdélyi magyar értelmiségi, középiskolai vagy egyetemi tanárt, újságírót, művészt, politikust. Valójában már ott szaglásztak körülöttünk, figyeltek, provokáltak, lehallgattak, besúgókat küldtek a nyakunkra, behívattak, jelentéseket írattak a román állambiztonsági szolgálat, a szeku, vagy ahogyan kolozsvári diákkorunkban elneveztük őket, a Kék farkasok. És bár vannak, akiknek az elnevezésről, a metaforáról a 70-es évek elején megjelent Kék farkasok című, Király László-memoárregény jut az eszükbe – melyben a főhős az éjjeli holdfényben a domboldalon leereszkedő farkasokat kék színűnek látja –, mi a 60-es évek második felében az Avram Iancu utcai Emil Racoviță-bentlakásban élő, többnyire bölcsészhallgatók a körülöttünk settenkedő, sötétkék öltönyt viselő állambiztonsági tiszteket neveztük így el, akik miatt bizony néhányunkat behívattak a kolozsvári szeku Traian utcai komor székházába.

Talán nem véletlenül. Mert ha visszapergetjük a történelem kerekét, a 70-es évekre a romániai totalitárius rendszer szigorú megkötéseket és előírásokat működtető apparátusában enyhülési időszak következett be, köszönhetően többek között annak a ténynek is, hogy az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás után Bukarestnek szüksége volt a romániai magyar tömegek deklaratív támogatására. Az új helyzet a romániai magyar értelmiségi rétegnek szabadabb mozgásteret és új szereplehetőségeket biztosított. Az RKP KB által 1968. június 28-án rendezett magyar értelmiségi találkozón a kisebbségi sérelmek felsorolása mellett igények, követelések is elhangzottak. Ennek a találkozónak a messzemenő következményeként döntött a pártvezetés több új magyar intézmény (Kriterion Könyvkiadó, a Román Akadémia nemzetiségi kutatóintézete, magyar nyelvű tévéműsor) létrehozásáról.

Új szelek fújtak az egyetemi életben is. Kolozsvárott az Echinox diáklap indulása és az általa létrehozott jelenség ebben a kultúrpolitikai kontextusban magyarázható. Az 1968-ban indult román, magyar és német nyelvű havi egyetemista lap helyi érdekű státuszát túlnőve hamarosan országos szintű és minőségi kulturális, tudományos lappá alakult. „A munkatársi gárdát Szabó Zsolt, Máthé Éva, Csáky Zoltán kezdték szervezni, őket azonban Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos és Bíró Béla váltotta fel, de az egymást négyévenként váltó jeles kolozsvári egyetemi szerkesztők között ott volt Rostás Zoltán, Bretter Zoltán, Szőcs Géza, Egyed Péter”. És ebben az időben vált országosan ismertté az 1956 végén létrehozott, de valóban a 60-as évek közepén Bodor Pál vezetésével rangos irodalmi-esztétikai-társadalomtudományi vitafórummá váló Gaál Gábor Kör, melynek magvát Csiki László, Farkas Árpád, Király László, Gálfalvi I. György, Kocsis István, Kenéz Ferenc, Vári Attila és mások alkották.

Az 1969 novemberében először jelentkező bukaresti magyar nyelvű tévéadás valójában Bodor Pál 1970 tavaszán történt kinevezésével lett igazi szerkesztőségi műhely, s vált rövid idő alatt a romániai magyarság egész életét jótékonyan befolyásoló szereplővé. Külön dolgozat tárgya lehetne, hogyan történhetett meg mindez az RKP legrangosabb vezetőinek a orra előtt?! Lehet, hogy van abban némi túlzás, amit akkor „regéltek”, hogy Székelyföld falvai, városai hétfő délután 4-től 7 óráig elnéptelenedtek, és százezrek nézték a közösségteremtő műsorokat: Kaláka, Zenés Karaván, Táncház-találkozók, könnyűzenei fesztiválok, a tudományos, szellemi élet nagyjait bemutató portrék, az erdélyi magyarság létkérdéseit feszegető oknyomozó riportok, ankétok. A marosvásárhelyi napilapban, a Vörös Zászlóban több tévéjegyzetben, kritikában szemléztem a gyermekcipőben járó műsort, s talán ezek olvasata, valamint a Gaál Gábor köri ismeretség okán Bodor üzent: gyere fel Bukarestbe, és csináld!

Az induló szerkesztőség tagjai: újságírók, rádiósok, frissen végzett humán értelmiségi hallgatók a szakmát valamennyien kitűnően ismerő román kollégáktól, rendezőktől, operatőröktől, vágóktól tanultuk meg. Bodor jó érzékkel tapintott rá, hogy érdeklődésem elsősorban a nemzetiségi, társadalmi, erkölcsi problémákra irányult. És hagyott dolgozni. Mintegy kitüntetésként fogtam fel, hogy 1973 nyarán, amikor bejelentkezett Bukarestbe az MTV forgatócsoportja Kós Károlyról szóló portréötlettel, engem jelölt ki a stáb mellé társszerkesztőnek. Nagy élmény volt forgatni az idős Kós kolozsvári otthonában, majd Kalotaszegen. Az MTV 1974-ben mutatta be a Kós-portrét Hajlékot embernek… címmel B. Farkas Tamás rendezésével.

Csáky Zoltán

(folytatjuk)

(A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete Magyarok a román nemzetállamban című pályázatának első díjas munkáját mostantól folytatásokban közöljük.)

Háromszék


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »