Nyitott szemmel, nyitott füllel Budapesten

Nyitott szemmel, nyitott füllel Budapesten

Gyermekkoromban hagytam el szülővárosomat, és a visszatérés midig egy különös öröm. Mint romantikus, szentimentális alkat, nosztalgiázva keresem fel a régi helyeket, keresem múltamat, a kedves gyermekkort, ami akkor bizony elég nehéz volt, de a visszaemlékezés legtöbbször csak a szépet idézi, a rossz gyorsabban kitörlődik az emlékezetből. A magyar főváros mindig szép volt, ezt elsősorban egyedi fekvésének köszönheti. A Duna észak-déli irányban, kb. 30 km hosszan a várost kettéosztja, és a nyugati oldalon emelkedő Budai-hegyek erdős, zöld tájai hirtelen emelkednek a város fölé, a pesti rész síkságából. Ez Budapest igazi varázsa.

Ha gyalog, vagy járművel átmegyek a Lánchídon, még mindig fülemben csengenek a Marica grófnő dallamai és a romantikus szöveg: „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, / ha arra jársz, / Mondd meg, hogy nem tudom feledni őket, / ha arra jársz, / Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,/ ha arra jársz”. Hát igen, ez mind szép, és jó, de az élet nem csak romantika, a mindennapok valósága hamar felráz, és ha jobban körülnézel, ha a Lánchidat elhagyod, és kisétálsz a külvárosba, akkor nagyon, de nagyon elgondolkozol.

Többet érdemelne ez az ország, többet ez a nép! Nem vagyunk igazán rendben, és ebben nem csak a világválságokat, vagy a bonyolult európai politikát okolhatjuk, hanem saját magunkat is.


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »