Nyílt társadalom, kisállami önkormányzás

Nyílt társadalom, kisállami önkormányzás

Sokszor halljuk a „nyílt társadalom” kifejezést. Egyesek előszeretettel magyarázzák a populizmus terjedését vagy éppen az idegenellenesség növekedését azzal, hogy az nem más, mint válasz a nyílt társadalom utópiájára. Valójában a probléma az, hogy a nyitottság vagy a zártság nem önmagában vett érték az emberi társadalmak számára, hanem eszköz. A legfontosabb érték az emberi közösségek számára a biztonság. A biztonsághoz tartozik az is, hogy minden közösség ragaszkodik a szuverenitásához és az önkormányzáshoz. Minden nagyobb egységnek, legyen az birodalom vagy konföderáció, azon kell munkálkodnia, hogy fölösleges döntéshozatal-elvonással ne terhelje meg a kisebb közösségekhez való viszonyát.

Ha azt gondolnánk, hogy ez csak a szokásos nyavalygás a túlzott centralizmus és bürokratizmus miatt, akkor nem árt nyugati szerzőket is idéznünk. George Woodcock kanadai író, irodalomkritikus anarchista nézőpontból közelítette meg a központosítás és a szuverenitás kérdését, és olyan érvekkel magasztalta az önszerveződő falu- és városközösségeket, amikkel alapvonalaikban egy konzervatív is egyetértene. Hogy megértsük történelemszemléletét, érdemes hosszabban is idézni Woodcocktól: „A viktoriánus történészek szemében az a bizonyos sötét középkor, mely a Római Birodalom bukását követte Európában, nem volt más, csak afféle barbár hordák és rablólovagok uralta történelmi ugar. Pedig ezek az évszázadok jóval többet hordtak magukban ennél; ebben az átmeneti korban, ahol hiányzott az erős központi hatalom, újból feltámadt a decentralizmus iránti igény, és a faluközösségek olyan autonóm formákat alakítottak ki, amelyek a távolabbi területeken – a Pireneusokban, az Alpokban és az Appennineken – máig fennmaradtak.”

Woodcock magasztalja a Franciaország és a Német-római Császárság közé ékelődő keskeny, amorf földsávot, amely felölelte Németalföldet, Svájcot és Észak-Itáliát. Az Északi-tengertől az Appennini-félsziget két oldalán a Ligur-tengerig és az Adriáig húzódó régióban látja a polgári öntudat és büszkeség, a városi autonómia kifejlődését. Itt alakultak meg az érett középkorban azok az önálló városállamok, valamint hegyi és tengerparti paraszti közösségek, amelyek őrizték a függetlenségüket a „feudális hűbérurak és reneszánsz zsarnokok”, a császárok, királyok és pápák támadásaival szemben. A középkor végén megkezdődött a színes paraszti és városi közösségek lassú egybegyúrása a nemzetállam kiépítésével. Ez hol gyorsan, hol lépésenként, hol erőszakkal, hol asszimilációs politikával hajtotta végre az egységesítés feladatát. Woodcock szerint a nemzetállam kiépítése, egyúttal a monarchikus államforma terjedése olyan jól sikerült, hogy ma már csak San Marino, Európa első köztársasága, valamint a svájci kantonok emlékeztetnek a középkor kisállami-republikánus örökségére. Az olasz állam hálából a Garibaldinak és más olasz menekülteknek nyújtott menedékért elismerte San Marino „felhőkbe burkolózó függetlenségét”, a svájciak pedig Európa egyetlen sikeres parasztháborújával kivívták, hogy hegyeik között szabadon éljenek.

http://mno.hu/

Az Európai Unió döntéshozóinak, valamint a nemzetállamok vezetőinek fel kellene ismerniük, hogy a területi szuverenitás a középkor öröksége. Nem lehet a határok változtatgatásával beleavatkozni az emberek identitásának bonyolult szövetébe. Az például jogos igény, hogy az Európai Unió védje a határait, ha már megteheti, mert kvázi birodalomként van hozzá ereje. Hogy milyen eszközökkel, azon már a felelős politikusoknak kell elgondolkodniuk. Nyilvánvaló, hogy ennek a kontinens méretű közösségnek elsősorban saját polgárait és közösségeit kell védenie, és emellett globális szinten szerepet kell játszania a zsidó-keresztény értékrendből fakadó emberi méltóság, az ebből sarjadó emberi jogok (ismét egy részben középkori örökség!) védelmében, a kevésbé szerencsés régiók valódi megsegítésével.

http://mno.hu/

A brexit példája megmutatta, hogy az Európai Unió vezetői félreértik a csatlakozott államok polgárainak érzelmeit. A nagy felhördülés közepette mintha mindenki elfeledkezett volna néhány nyilvánvaló tényről. Az egyik, hogy Nagy-Britanniában a XIX. század óta erős az álláspont, hogy az Atlanti-óceán két oldalán elterülő két angolszász kultúrájú országnak egymással és nem a kontinentális Európával kell szorosabbra fonnia a kapcsolatokat. Anglia külpolitikáját a XVIII. század eleje, a spanyol örökösödési háború óta meghatározza a törekvés, hogy a status quo védelmezőjeként, tengeri hatalomként ne engedjen egyetlen kontinentális államot se hegemóniára törni. Kétszáz éven keresztül az angolok a francia hegemóniától féltették a kontinenst. A XX. században Franciaország meggyengült gazdaságilag, katonailag és presztízsben, viszont feltűnt a színen a dinamikusan iparosodó Németország, amelyet két világháborúban is megvertek. És megjelent a Szovjetunió. Napóleon, Hitler és Sztálin egyaránt azt kívánták, hogy Európában egyetlen nagyhatalom legyen, természetesen a saját államuk, és egyetlen tengeri hatalom: Nagy-Britannia.

http://mno.hu/

A szuverenitás természetesen nem lehet akadálya annak, hogy a kontinens felkészüljön a szembenézésre a XXI. század kihívásaival. De szükség van a szubszidiaritás értékének a képviseletére is: a legjobb döntések azok, amelyek az érintettekhez a lehető legközelebb születnek.

A szerző történész-politológus

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »