Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről

Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről

Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.

bothazi maria_b

– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?

– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)

Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női” témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.

– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket.” Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi” és/vagy „tipikusan női” téma?

– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.

A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.

– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.

– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.

Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.

– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?

– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.

Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.

– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók”, nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?

– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.

Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van”.

– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?

– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »