Nevünkön szólítva egymást

Nevünkön szólítva egymást

Az alábbiakban Kuzmányi István főszerkesztő új évi gondolatait, köszöntését adjuk közre.

Évekkel ezelőtt külföldön járva egy baráti találkozóra voltam hivatalos. Amikor megérkeztem a húszlakásos társasház elé, akkor szembesültem vele – azóta már tudom, az országban másutt is ez a szokás –, hogy a kapucsengőn nincsenek nevek, csak számok. Telekommunikációs eszköz híján nem tudtam mást tenni, mint hogy egyesével végigcsöngettem a lakókat, így jutottam el a találkozóra.

Az óévet a hátunk mögött hagyva átlépjük az új év kapuját. Szívünkben ott a vágy: jó volna Jézus Krisztus követni, egy lépéssel megint közelebb kerülni egymáshoz és hozzá – aki ismeri és nevükön szólítja juhait (Jn 10,3).

Ha a szívünk mélyére nézünk, látjuk, hogy az óévben bizony gyakran elveszítettük tekintetünk elől a másik embert. Magunkba zárkóztunk, és sokszor nemcsak a kezünket nem nyújtottuk ki a felebarátaink felé, de a lelkünket is elzártuk előlük. Jelképesen leszedtük a nevünket a kapunk csengőjéről.

Amikor betérünk a zöldségeshez vagy a kávézóba, amikor megérkezünk a munkahelyünkre, vagy csak áttekintünk a kertjében dolgozgató szomszédunkra, hétköznapi, jóleső érzés, ha úgy köszöntenek, hogy megszólítanak, nevünkön szólítanak minket.

Jó, ha tudatosítjuk magunkban: a sátán az új évben is azon szorgoskodik, hogy elforduljunk a másik embertől, hogy ne adjunk enni az éhezőnek, inni a szomjazónak, ne látogassuk meg a beteget, ne nyújtsuk ki a kezünket egymás felé… Azt akarja, hogy a legelemibb emberi gesztusaink is megszűnjenek: ne szólítsuk néven a másik embert, ne szóljunk hozzá. Az ördög – akinek száma hatszázhatvanhat (Jel 13,18) – mesterkedése, hogy a felebarát hozzá hasonlóan puszta számmá, statisztikai adattá váljon, elveszítve nevét és végeredményben istenarcúságát.

Hírdetés

De Jézust követve, a 2020-ban Budapesten rendezendő, egyre közeledő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve sikerrel járhatunk. Ha találkozunk az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztussal, ha magunkhoz vesszük őt, akkor a szentmisék végén átimádkozott sorok életté válhatnak: Jézus barátunkként és táplálékunkként orvosunk és békességünk lesz. Az ő bátorságával vihetjük el erejét és örömét minden emberhez.

Felnyílhatnak lelki szemeink, és ráébredhetünk: nem véletlen, hogy a Jóisten nem magányos farkasoknak, hanem társas lényeknek teremtett bennünket. S hogy nemcsak az a belénk teremtett érzés fontos, hogy szeretve legyünk, megértsenek és megismerjenek minket, fi gyeljenek ránk, hanem az is, hogy mi is szeressünk, megértsünk, megismerjünk (nyitottak legyünk), és fi gyeljünk az Isten képmására teremtett felebarátainkra.

Vigyázó Miklós, volt plébánosom a szentmisében, az átváltoztatás után, amikor Jézus már ott volt az oltáron, megkérte a legfi atalabbakat, hogy jöjjenek ki, fogják meg egymás kezét, s egy nagy kört alkotva tegyenek egy lépést, majd még egyet az oltár felé, aztán ugyanígy vissza, hátrafelé. Végül megkérdezte tőlük, hogy mi történt. A gyerekek azt mondták: közelebb kerültünk Jézushoz, majd távolodtunk tőle. Miklós atya ekkor arra is fi gyelmeztetett: amikor közelebb léptünk Jézushoz, egymáshoz is közelebb kerültünk, amikor pedig távolodtunk tőle, egymástól is eltávolodtunk.

Ha az új évben, Jézust életünk középpontjába helyezve, merjük kinyújtani a kezünket egymás felé – akár azon egyszerű gesztus gyakorlásával, hogy nevünkön szólítjuk egymást (a családtagot, a barátot, a munkatársat, a felebarátot) –, akkor rátalálhatunk egymás kapuján a csengőre… Úgy, hogy Isten felé közeledve egymáshoz is közelebb kerülünk.

Fotó: Pixabay

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2019. január 13-i számában jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »