Nemzeti emlékezet, kultuszok, szimbolikus terek és szobrok

Nemzeti emlékezet, kultuszok, szimbolikus terek és szobrok

XIX–XX. századi magyar történeti kultuszok címmel műhelykonferenciát tartott a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár. Egy éve kezdődött az a munka Kincses Katalin Mária vezetésével, amelynek érdekes eredményeiről adtak számot a kutatásban résztvevő történészek a helyszínen megjelenő, illetve az online közvetítést választó szakmai közönségnek és civil érdeklődőknek.

Szakály Sándor főigazgató nemzedéke számára – mint erre köszöntőjében utalt is –  a kultusz fogalma egykor a személyi kultusz jelenségével társult.  Bár ez a rosszemlékű kultusz is szerepelt a konferencia témái között, mégis az előadások zöme olyan történelmi szereplők kultuszával foglalkozott, akiket már életükben köztisztelet és valódi megbecsülés övezett. Hogy korszakonként néhányuknak mégis változott a megítélése, hogy emléktáblák, szobrok tűntek el, más személyek viszont bekerültek a nemzeti emlékezetbe, és új szimbolikus terek is születtek – ilyen és hasonló jelenségek okaira keresték a választ az egy évig tartó kutatásban résztvevő történészek. 

Hermann Róbert a magyar történeti kultuszok legerősebbikéről: 1848–49-ről tartott előadást rámutatva, hogy voltaképpen négy kultuszról van szó: 

Az 1848. március 15-i forradalomtól az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletételig, vagy október 6-ig tartó eseményeket egységben látja a nemzeti emlékezet. Voltak ugyan később újraértelmezési kísérletek, de ezeket a magyar közvélemény lerúgta magáról. XX. századi párhuzammal élve:

Kossuth Lajos kultusza minden idők legerősebb politikusi kultusza. 1832-től 1894-ig hatása folyamatos Magyarországon, s ő maga is törekszik arra, hogy a szabadságharcot megelőző és követő időkben való szerepét is összekapcsolja 1848-49-el. A legerősebb költői, írói kultusz pedig Petőfi Sándoré. Nemzetközi beépítettsége is a legnagyobb, az ő műveit fordították le a legtöbb nyelvre, és minderre ráerősít a költői szerepet beteljesítő sors, mert nemcsak szavakban volt kész meghalni a szabadságért, hanem valóban életét adta érte. A negyedik pedig a vértanúk kultusza: az Aradon kivégzett tizenhárom és az ártatlanul kivégzett Batthyány Lajos, valamint akiknek a nevét kevésbé emlegetjük. 

1848-49 kultusza spontán alakult ki, az államhatalommal szemben: 1849-től 1967-ig üldözték, de a kiegyezés után is inkább csak eltűrték, mint támogatták a kultuszt, de minden ellenállási mozgalom zászlajára tűzte. Több napjának van erős üzenete: március 15. és október 6. mellett május 21. is közéjük tartozik. Budavár visszavételének évfordulója lett a honvédelem ünnepe 1867-től a Horthy-korszak végéig. Ezt 1951-től, az újra árulóvá kikiáltott Görgei miatt szeptember 29-re, a pákozdi csata évfordulójára (és a kommunista Farkas Mihály névnapjára) helyezték, majd 1992-től visszakerült májusra. Augusztus 13-án nincs mit ünnepelni, de mint emléknap él.

Vannak fiktív szövegek is a hagyományban: ilyen Kossuth imája a kápolnai csatatéren, erről a történész megjegyezte, hogy Kossuth nem imádkozott, mert a csatát elvesztettük, az imát Roboz István írta, viszont a kitalált jelenetről számos illusztráció született. Hermann Róbert azzal zárta előadását, hogy egyetlen történelmi eseménynek sincs akkora szépirodalma, mint 1849-49-nek, nem volt olyan költő vagy író, akinek életművében ne szerepelne, érvényes ez napjainkra is, és a képi megjelenítésre is. Olyan ez a kultusz, hogy még sokáig ad feladatot a történészi kutatásnak.

Ugyanezt a kort idézte Lajtai László, aki a nemzeti emlékezet Deák Ferenc-képét elemezte. Leszögezte, hogy maga a személyiség és politikai tevékenysége nem volt alkalmas kultuszteremtésre. A kiegyezés előkészítője és megteremtője sosem versengett történelmi szerepért, legendásan puritán ember volt, aki birtokát eladván Pesten az Angol Királynő szállodában lakott, hintó helyett omnibusszal járt, politikai végrendeletet nem készített, mégis a „haza bölcsé”-t, a „haza atyjá”-t tisztelték benne már életében, akiről utcát, teret neveztek el és szobrot állítottak emlékére. 

Hírdetés

Már halála másnapján a MTA közgyűlése határozott kultuszáról. Temetésén Erzsébet királyné képviselte az uralkodót, Zichy Mihály híres festménye örökítette meg a királyné búcsúját, mintegy jelképezve az egész nemzet gyászát. 1876 tavaszán írtak ki pályázatot síremlékére, beszédeit kiadták, ezzel a Kossuth-kultuszt is ellensúlyozva. Maga a politikai mű: a kiegyezés kevésbé alkalmas a kultuszépítésre, mint Deák emberi tulajdonságai: becsületesség, szerénység, bölcsesség, törvény- és igazságszeretet.

„ahol kitüntetéseket osztogatnak, ott hiába keresnénk őt”, ilyen és hasonló mondatokkal jellemezték őt képviselőtársai, s mindehhez személye összekapcsolódott Erzsébet királyné, az uralkodóház legnépszerűbb alakjának kultuszával.

Kincses Katalin Mária a Rákóczi-kultuszt foglalta össze és annak látványos epizódját: a szobor-ügyet a 20. század első két évtizedében. A Nagyságos Fejedelem kultusza a 19. század végén indult meg, és a Millennium idejére már a szabadság szimbóluma lett. Felmerült az igény egy alkalmas hely iránt, ahol tiszteletét ki lehet fejezni. Azonnal szóba került Kassa és egy méltó szobor állítása. 

Ebben az időben Európa-szerte erős volt a szoborkultusz párosulva a monumentalitás igényével. Lyka Károly művészettörténész kimutatása szerint

A kassai terv megvalósulását a körülmények késleltették, végül meg is hiúsították. Először is az 1889 óta várakozó feltárt hamvakat méltó módon el kellett temetni. 1894-ben meghalt Kossuth, akinek szobrára azonnal országos gyűjtés indult. A kassaiak nem akartak versengeni, ezért az 50 fős kassai szoborbizottság (a szegedi 200 fő volt) úgy döntött, hogy maguk gyűjtik össze a költségeket. Monumentális lovas szobrot terveztek – lovas szobor a tisztelet legmagasabb foka – talapzatát márványból vagy gránitból képzelték és a főalak köré mellékalakokat is. Az újratemetésnek és a szobornak az ügye együtt haladt, de nem tudták elérni, hogy 1903-ban, a Rákóczi szabadságharc kitörésének 200. évfordulóján megtörténjék. Viszont már előző évben Kassa, mint helyszín győzött Beregszász felett. Ettől kezdve nevezték Kassát Rákóczi városának.

A népszerű fővárosi hírlap, a Pesti Napló nagy sajtókampányt indított, amivel kivették a kezdeményezést a kassaiak kezéből, ugyanis minden adakozót név szerint feltüntettek. Erre a társadalom minden rétege megmozdult, és nemcsak a történelmi Magyarországon, hanem a Monarchia egész területén. Kassa szerepe mégsem csökkent, hiszen itt nyílt meg 1903-ban az a kiállítás, amely az országos Rákóczi-ereklyegyűjtés eredményét mutatta be.

A szobor ügyét azonban háttérbe szorította a hamvak hazaszállítása 1906-ban, a rodostói ereklyék, a készülő festmény és a kripta előkészítése, majd az egésznek véget vetett 1918-ban a cseh bevonulás. Bár II.Rákóczi Ferenc tisztelete szobor nélkül is élt Kassán épp úgy, mint bárhol a Kárpát-medencében, a kultusznak azonban fontos kelléke lett a szobor és a kultikus emléktér, bizonyította az a harmincezres tömeg, amely részt vett az egyik leghíresebb Rákóczi lovas szobor, avatásán 1912. szeptember 29-én Szegeden.  Ettől kezdve élt a kialakult rítus, amit minden emlékmű, szobor, emléktábla avatásán követtek: szólt a Rákóczi-induló, sírt a tárogató, beszédek és irodalmi művek hangzottak el, majd este színházi előadás vagy bál tette rá az ünnepségre a koronát.

A szegedi Rákóczi-szobor – ifj. Vastagh György alkotása – minden izmát megfeszítő harci mént ábrázol, nyergében a vértbe öltözött fejedelemmel. A talapzat egyik oldalán a Cum Deo pro Patria et Libertate, a másikon a Recrudescunt Diutina Inclytae Gentis Hungariae Vulnera felirattal.

Cservenka Judit/Felvidék.ma


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »