Nemesolasz

Nemesolasz

Az olaszrizling erősen benne van most a levegőben – azaz a boros köztudatban, legyünk pontosabbak –, az október eleve az a hónap, amikor ezé a kiváló fehér fajtáé a főszerep Magyarországon. Napjainkban ráadásul az a fejlemény is az érdeklődés homlokterébe taszította, hogy új nevet szerettek volna találni neki a Balaton környékiek, mondván, az, amivel dicsekedhet, külföldön abszolút értelmezhetetlen. Ezért a bor sem igazán eladható. Pályázatot is kiírtak nemrégiben, rengeteg ötlet érkezett – ha szabad így fogalmaznom: mókásabbnál mókásabbak –, amelyek közül végül hármat találtak értékelhetőnek az illetékes szervezetek. Ezeket: mandola, nemes, oris.

Mielőtt bármit is mondanánk, rögzítsük: amennyiben végül valamelyikük karriert csinálna, akkor sem váltaná le az olaszrizlinget mindenestül és véglegesen, hiszen használatát kifejezetten az importpiacokon forszíroznák az érintettek. Az csak mellesleg jutott eszembe, hogy a mandolának aligha örül a Mandolás furminttal a saját kis brandjét évtizedek óta építgető tolcsvai Tokaj Oremus borászat. A laikusok eddig azt hitték, mandula van a borukban, idővel esetleg azt is fogják, hogy olaszrizlingből készül a furmint. Hogy kerek legyen a zárójeles gondolatmenet: a Mandolás amúgy egy dűlő neve.

Visszatérve e szöveg fősodrához, az immár sokadik olaszrizling-október nagykóstolójára sajnos nem tudtam elmenni múlt szombaton – tavaly sem sikerült, két évvel ezelőtt ellenben igen, remek volt –, ezzel együtt úgy gondoltam, nem maradhatok ki a mozgalomból borközépileg. Szétnéztem tüzetesen a szekrényemben, hogy van-e a birtokomban valami témába vágó, és hogy, hogy nem, sikerrel jártam. Rábukkantam egy 2013-as Villa Tolnay-olaszrizlingre. A fahordós szériából. Még régebben szereztem be ezt a palackot, napjainkban két évvel későbbi évjárata kapható.

Őszintén szólva nem kételkedtem abban, hogy korosodása és közel sem tökéletes tárolási körülményeim ellenére jó formában lesz ez az olasz. Két okból sem voltam izgatott. Az egyik, hogy az imént említett múltkori kóstolón egy 2008-as – tehát akkor már hatéves – Tolnay-rizling is hihetetlenül frissen viselkedett, a másik, hogy nemrégiben fogyasztottam el a pincétől egy közel nyolcéves cabernet-t, és az is olyan fiatalos volt, mint a vöcsök.

Hiába, a vulkanikus talaj, a hibátlan szőlő, az elkötelezett, odafigyelős, természetközeli és tisztességes borászkodás együttese csodákra képes. A Villa Tolnayról hadd meséljem el, hogy egy svájci milliárdos, bizonyos Philipp Oser érdekeltsége, a birtokigazgatót pedig Nagy Lászlónak hívják. A pince a Csobánc oldalában – tehát a Badacsonyi borvidéken – található, 17 hektáron gazdálkodik, sok pompás fehér- és kevesebb vörösbort készít. A név onnan van, hogy a villa valaha Tolnay Klárié volt. Az első, a két­ezres évek közepe környékén felbukkanó tételeket nem igazán szerettem tőlük – akkortájt, úgy rémlik, a személyi összetétel is más volt még a cégnél –, azóta azonban sok minden letisztult szerencsére.

Ami tehát ezt a 2013-as csobánci olasz­rizlinget illeti, olyan tükrösen tiszta halványsárga színnel indított, mintha nem is hároméves, hanem három hónapos lenne mindössze. Üdének és lendületesnek bizonyult finoman gyümölcsös és okosan-élénken ásványos illata is. Közepesnél masszívabb test, telt, kerek, zamatos korty következett ezután, majd hosszú és barátságos utóíz. A viszonylag magas, 13,5-es alkoholnak hála kis édesérzet is figyelt oldalról, tovább fokozván a bor élvezeti értékeit. Sok idő nem jutott neki a vasárnapi asztalon. Mindegy, hogy hívják, akarom a következő évjáratokat is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 15.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »