Nem tudtak jó tervet kieszelni Mussolini megölésére a brit titkosszolgálatok

A második világháború hevében a nyugati szövetségesek, különösen Nagy-Britannia titkos ügynökei szabotázsműveleteket és merényleteket terveztek és hajtottak végre Olaszországban, és még vezetőjét, Benito Mussolinit is célba vették.

1944-ben a szétlőtt olasz város, Anzio rendőrőrsét átvizsgáló szövetséges katonák felfedeztek egy egy évvel korábbi dokumentumot, amely sürgős figyelmeztetést tartalmazott. A papír tájékoztatott „minden érintettet egy tervezett támadásról, amely a Duce életére tör (…) amelyet állítólag a britek támogatnak.” A tervezett merényletet végrehajtó embert a következőképpen írta le: „Magasság: 1,77 m, mellkas 86 cm, hullámos barna haj, hosszú arc, kerek áll, barna szem, normál szemöldök, piros arcszín, romlott fogak, 30 körüli életkor, vékony, alacsony homlok.”

E dokumentum idővel a brit Különleges Műveletek Igazgatóságához (SOE) került, amely 1940-ben alakult az ellenállás szítására és a szabotázsakciók végrehajtására Európa-szerte. Napjainkban az SOE munkájáról az embereknek többnyire a német megszállás alatt álló Franciaországban végzett tevékenysége jut eszébe, a valóságban azonban műveletei földrajzilag sokkal kiterjedtebbek voltak – a jugoszláv kommunista partizánoktól a borneói fejvadász törzsekig rengeteg fegyveres csoport oldalán harcoltak az SOE ügynökei.

Egyik kiemelt célpontja volt a fasiszta Olaszország, így amikor az említett dokumentum eljutott az SOE-hez, rögtön felfigyeltek rá – kompromittálódott volna valamelyik ügynökük Olaszországban? Habár az olasz hatóságoknak nem sikerült megszerezniük a tervezett merénylet végrehajtójának valódi nevét, a dokumentumban leírtak igencsak hasonlítottak az SOE egyik korábbi tervére, amelynek Mussolini megölése volt a célja.

Hetven év elteltével végre több betekintést nyerhetünk a titkosítás alól feloldott brit és olasz levéltári dokumentumok által az SOE Mussolini ellen irányuló tevékenységébe. Az elvetett tervek között sok ötlet előfordul, egy szardíniai lázadásától kezdve egészen a maffia felfegyverzéséig – beleértve egy Mussolini közvetlen meggyilkolására irányuló projektet is. Az előkerülő dokumentumok árnyalják azt a képet is, amelyet a közvélemény ápol az olaszok háborús teljesítményéről – ha a harctéren nem is, a titkos műveletekben gyakran náluk volt az előny.

Olaszország Németország oldalán történt hadba lépése (1940) és Mussolini bukása (1943) között az SOE volt a legtöbbet Olaszországban tevékenykedő szövetséges szervezet, de az ország határainak titkos átlépése már a kezdetektől gondot jelentett. Az elsődleges probléma a rendelkezésre álló információ hiánya volt: a háború előtti brit kormányok óvatossága miatt sok esetben az alapoktól kellett kezdeni az információgyűjtést. „Mit csinált a brit nagykövetség és a különféle titkosszolgálatok 1922 és 1940 között?” – írta egy elkeseredett SOE-s tiszt. „Ha a Brit Birodalom minden erőforrása elégtelen volt arra, hogy az elmúlt 18 évben információt gyűjtsünk Olaszországból, akkor Isten segítsen rajtunk.”

A következő gond a támogatás toborzása volt: a megfelelő tulajdonságokkal rendelkező, segíteni kész olaszokat nem volt könnyű találni. A kormánnyal szembeni szervezett ellenállást már évekkel korábban letörték vagy feloszlatták. Az SOE számára Olaszország ellenséges ország volt, nem az ellenség által megszállt terület – a viszonyok teljesen mások voltak például Franciaországhoz képest. Habár a fasiszták megfélemlítették vagy átverték a lakosság jelentős részét, és belevitték az országot egy olyan háborúba, amelynek megvívására aligha volt felkészülve, ez nem jelentette azt, hogy az emberek eléggé magabiztosak vagy szövetségespártiak lettek volna ahhoz, hogy megpróbáljanak a hatalom ellen cselekedni. Ha pedig esetleg a győztes oldalon találta volna magát Olaszország, nem akarták, hogy retorzió érje őket.

Az SOE két éven át kereste távoli hadifogoly- és internálótáborokban az olyan olaszokat, akik hajlandóak lennének brit ügynökként dolgozni. „A körülmények rendkívül kedvezőtlenek” – jelentették a toborzók, miután Indiában lévő táborokat látogattak végig. „A foglyok izgatottak a japán sikerek hírei miatt.”

Idővel azonban az SOE azonosított számos olyan önkéntest, akik alkalmasnak tűntek a titkos műveletekre. Némelyikőjük kommunista vagy szocialista meggyőződésű volt, aki raboskodott korábban a fasiszta rendszer alatt, mások zsidók voltak, akik a háború előtt menekültek el Olaszországból, megint mások évek óta Nagy-Britanniában élő olaszok voltak, vagy kalandorok, akik az izgalmat vagy a meggazdagodás lehetőségét keresték. Többségük olasz születésű volt, de a csoportban volt egy angol, egy jugoszláv és egy magyar nemzetiségű is, valamint néhány kanadai és amerikai is. Végül azonban csak egy maréknyi embert küldtek valódi bevetésre.

Mivel a reguláris szövetséges erők még csak közel sem kerültek az Olaszországban való partra szálláshoz 1943-ig, az SOE kénytelen volt az ország széleiről befelé dolgozni ügynökeivel. Egy apró csoportnyi ügynököt küldtek be – gyalog, ejtőernyővel, vagy akár tengeralattjáróval is – hogy földalatti kapcsolatokat keressenek, és titkos rádiókészülékeket üzemeltessenek. Mindannyian a teljes sötétségbe vetették magukat, és a legkegyetlenebb büntetéseket kockáztatták, ha elfogják őket. Az ügynökök felét el is fogták, és meg is ölték.

Az egyik ilyen, végzetébe küldött ügynök az eredetileg veronai Antonio Gallo volt, akit az SOE „kölcsönadott” az MI6-nek, a brit állam külföldi hírszerzőszolgálatának, amelynek egy rádiókezelőre volt szüksége, aki partra száll Szicílián az ügynökség egy saját emberével. Az SOE Baker Street-i központjában egy tiszt, miután megtudta, hogy az MI6-nek nem voltak kapcsolatai Szicílián, és hogy biztos rejtekhelyet sem készítettek elő a páros számára, figyelmeztetni próbálta az MI6-et, hogy a küldetés „többé-kevésbé öngyilkos munkának” tűnik.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »