Nem kell fizetni többé a világ leghíresebb daláért

Nem kell fizetni többé a világ leghíresebb daláért

Július elsejétől szabadon felhasználhatóvá, előadhatóvá, terjeszthetővé vált a világ leghíresebb dala, a Happy Birthday to You. Merthogy eddig elvileg jogdíjköteles volt. A dal utóélete rámutat a zenei jogdíjak rendszerének visszásságaira. A beszedett licencdíjak sokszor nem is a szerző vagy leszármazottai, hanem csak a jogdíjakra utazó befektetők bankszámláit hizlalják.

A történelem leghíresebb szerzőijog-sértése valószínűleg 1962-ben történt, amikor Marilyn Monroe meglehetősen sikamlós stílusban elénekelte a Happy Birthdayt a John F. Kennedy elnök születésnapjára rendezett fogadáson. Feltételezhető ugyanis, hogy az előadás után nem fizették be a dal után járó jogdíjakat. Monroe fellépése mégsem a nehezen tagadható jogsértés miatt került be a történelemkönyvekbe. Minthogy a színésznő és az elnök pletykák szerint közelebbről ismerte egymást, mint az protokollstátusuk alapján elfogadható lett volna, a dal közvetett módon talán mindkettejük halálában is szerepet játszott.

A Happy Birthday to You (Boldog szülinapot!) című dal körüli jogi helyzet, amely korántsem biztos, hogy most vagy akár a közeljövőben véglegesen meg fog oldódni, a zenei szerzői jogok világának állatorvosi lova. Számos felmérés szerint e dal a világ legismertebb zeneszáma, gyakorlatilag mindenki számára összeforrt a születésnapi köszöntéssel. Emiatt szinte senkinek eszébe sem jut, hogy ne lenne közkincs, és hogy bárkinek is jogdíjat kellene fizetnie érte. Pedig kell, legalábbis a jó ideje húzódó bírósági csatározás egyik peres fele, a Warner–Chappell Kiadó szerint. És bizony nem fillérekről van szó. Becslések szerint eddig évente kétmillió (naponta több mint ötezer) dollár jogdíjat szedett be a kiadó a Happy Birthday után. Filmekben manapság már csak nagy ritkán hallható, mert a producerek – csak azért, hogy ne kelljen a dalért fizetni – inkább íratnak helyette egy új dalt, ha valamelyik szereplőnek történetesen születésnapja van.

Egy amerikai szövetségi bíró minapi döntése alapján a dal július elejétől azonban hivatalosan is az amerikai közkincs része, azaz: public domain. Így mostantól bárki bárhol és bármilyen célból szabadon előadhatja. Akkor válik mindez igazán zavarossá, ha megtudjuk: a dalt 1893-ban, 123 évvel ezelőtt írták. Ezért aztán adódik a kérdés: hogy sikerülhetett mindeddig jogdíjakat beszedni utána?

A problémák a Happy Birthdayjel ott kezdődnek, hogy a dallam születésekor még nem születésnapi dal volt. Szövege ehelyett a „jó reggelt mindnyájatoknak” ismétléséből állt. A dallamot két kentuckyi nővér, Patty és Mildred Hill szerezte, és egyikük óvodai csoportjában énekelték a gyerekeknek. A kottát ugyan publikálták több kiadványban is, és szerzői jogi védelmet is bejegyeztek, de a születésnapi szöveg csak később rakódott rá. Végül 1935-ben jelent meg a ma használatos hangszereléssel és szöveggel. A dal tulajdonjoga a következő évtizedekben többször gazdát cserélt, legutóbb a Warner–Chappell Kiadó szerezte meg az előző tulajdonos 25 millió dolláros felvásárlásával. Minthogy Amerikában bizonyos esetekben a publikációtól számított 95 évig tart a szerzői jogi védelem, a magát jogtulajdonosnak tartó kiadó még másfél évtizedig remél pénzt az alkotásból.

2013-ig, bár mindenki morgolódott a sáp miatt, kevesen kérdőjelezték meg jogszerűségét. Akkor azonban készítettek egy dokumentumfilmet a dal eredetéről, és a producereknek, ugyanúgy, ahogy mindenkinek, fizetniük kellett a dal után jogdíjat, ezerötszáz dollárt. De ez őket annyira zavarta, hogy beperelték a kiadót arra hivatkozva, hogy jogtalan volt a követelése. Azóta más kárvallottakat is maguk köré gyűjtöttek, illetve előástak olyan publikációkat, amelyek sokkal korábbiak az eddig ismerteknél. Ennek a pernek lett az eredménye a mostani döntés, a kiadónak még az eddig beszedett jogdíjakat is vissza kell fizetnie – ha nem támadja meg végül az alperes a döntést.

Persze nem a Happy Birthday-féle az egyetlen józan ésszel alig felfogható szerzői jogi incidens. Húsz évvel ezelőtt az egész Egyesült Államok megismerte az Amerikai Zeneszerzők, Írók és Kiadók Társasága (ASCAP) nevű, szerzői jogok és jogdíjak felett őrködő, addig gyakorlatilag ismeretlen szakmai szervezet nevét. Hónapokig szerepelt az országos tévéadók híradóiban, a The Wall Street Journal címoldalas cikket közölt róla. De nem biztos, hogy akarta e nyilvánosságot. Néhány hónappal korábban az ASCAP megkereste a 2300 nyári gyermektábor fenntartóját képviselő egyesületet, az Amerikai Táborszövetséget. Azt követelték tőlük, hogy fizessenek jogdíjat azon dalok után, amelyeket a gyerekek esténként a tábortűz körül énekelnek. Bár első hallásra nonszensz kapzsiságnak tűnik az egész, a törvényeknek nem feltétlenül mond ellent. Így a nonszensz jelző nem áll meg.

A táborszövetség elnöke, aki először a „most csak viccel, ugye?” felkiáltással hajtotta el az ASCAP ügyvédjét, hamar belátta, hogy sajnos tárgyalnia kell a szerzői szervezettel. Tájékoztatták ugyanis, hogy az amerikai szerzői jogi törvény értelmében minden dal szerzőjét jogdíj illeti meg, ha szerzeményét nyilvánosan előadják, és minden előadás nyilvános, ha a közönség tagjai nem egy családhoz tartoznak. Tehát a tábortűz melletti éneklés nyilvános előadás. Végül kelletlenül évi 250 dolláros jogdíjban egyeztek meg táboronként, amiről hírlevélben tájékoztatták a szövetség tagszervezeteit. Továbbá figyelmeztették őket, hogy ellenkező esetben előadásonként százezer dolláros kártérítéssel és egyéves börtönnel is sújthatók.

Sok tagszervezet engedelmeskedett és fizetett, de az ASCAP elszámította magát. Félelmetes ellenséget szerzett ugyanis magának, a leánycserkész-szövetséget. Ellene nem nyerhetett. A 256 leánycserkésztáborból mindössze tizenhat fizetett, a többi beintett a felszólításra. Az ASCAP még ekkor sem érzékelte, hogy kezdenek a dolgok kicsúszni a kezéből. Néhány hónappal később még több, immáron hatezer tábor vezetőjének írtak felszólító levelet, és már ezer dollárnál is több jogdíjat követeltek évente, ha a klienseik által tulajdonolt négymillió dal bármelyikét előadják. Ezek között megtalálható például a Paff, a bűvös sárkány is, írja a The New York Times.

A botrány akkor ért a csúcspontjára, amikor az ország összes híradója bemutatott egy videofelvételt arról, ahogy egy kaliforniai cserkésztáborban a lányok néma csöndben, zene nélkül táncolják az akkoriban közkedvelt Macarena című sláger koreográfiáját, hogy ne kövessenek el szerzőijog-sértést. Hogy tényleg ez a félelem állt-e a videó hátterében, vagy szándékos provokációnak szánták, azt nem lehet tudni, mindenesetre az általános felháborodás hatására az ASCAP kénytelen volt közleményt kiadni. Ebben tagadták, hogy valaha is licencdíjat akartak volna beszedni a tábori éneklések után, és hogy bármelyik cserkésztábort is perrel fenyegették volna meg. Sőt vállalták, hogy ha véletlenül valamelyik cserkészszervezet fizetett a múltban, akkor visszaadják a pénzt.

Meg nem erősített hírek szerint az iparági lobbisták még nagyobb mennyiségű cserkészsüti felvásárlását is vállalták.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »