Nem fogadták el a „parancsra tettem” védekezést a nürnbergi per során

Nem fogadták el a „parancsra tettem” védekezést a nürnbergi per során

Hetven éve, 1946. október 1-jén hirdettek ítéletet Nürnbergben a német Harmadik Birodalom vezetőinek perében. A történelem során először a nürnbergi perben vonták büntetőjogi felelősségre támadó háború indításáért egy legyőzött ország vezetőit. 

A második világháború alatt az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetunió 1943. október 30-i moszkvai nyilatkozata leszögezte: Németország feltétlen kapitulációja után a német hadsereg és a náci Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) azon tagjait, akik háborús kegyetlenkedésekért, kivégzésekért felelősek vagy azokban részt vettek, azon országokban kell felelőségre vonni, ahol a bűncselekményeket elkövették. A háború európai befejeződése után, az 1945. augusztus 8-i londoni egyezményben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió azon főbűnösök ügyének tárgyalására, akiknek bűncselekményei nincsenek földrajzilag helyhez kötve, létrehozták a Nemzetközi Katonai Törvényszéket.

A testületet a négy hatalom által delegált egy-egy tag és egy-egy helyettes alkotta. Az ügyészeket is a szövetségesek adták, a jogrendszerek közötti ellentmondások elsimítása Robert Jackson amerikai főügyész feladata volt. A vádlottak 27 fő- és 54 segédvédő közül választhattak. A vádirat négy vádpontból állt: az első a béke elleni bűncselekmények: agresszív háború előkészítése, indítása és folytatása nemzetközi megállapodások megsértésével; a második az emberiesség elleni bűncselekmények: kivégzés, deportálás és népirtás; a harmadik a háborús bűncselekmények: a háborús szabályok megsértése; a negyedik a “közös terv vagy összeesküvés” az előző három vádpontban felsorolt bűncselekmények elkövetésére.

Az első, előkészítő ülést Berlinben tartották 1945. október 18-án, a per november 20-tól az amerikai zónában, a viszonylag épen maradt nürnbergi Igazságügyi Palotában folytatódott a brit Geoffrey Lawrence elnökletével. A helyszín kiválasztása jelképes volt: Nürnberg nemcsak a német művészet egyik központja, hanem a náci pártnapok színhelye is volt, itt hirdették ki 1935-ben a faji törvényeket. A bíróság 236 tanút hallgatott meg, több mint 300 ezer írásbeli tanúvallomást dolgozott fel, 5330 okmányt gyűjtött be, több mint 15 ezer oldal jegyzőkönyv született. A per során elutasították a védelem érvelését, hogy háborús bűnöket csak államok követhetnek el, kimondva: azokat emberek hajtják végre, akik felelősségre vonhatók. Elvetették azt az állítást, mely szerint a per “ex post facto” zajlik, vagyis a tetteket az elkövetés után minősítették bűncselekménynek. A bírák a tettek mögött álló elveket is kutatták, a faji felsőbbrendűség, a népirtás politikáját ítélték el, s nem fogadták el a “parancsra tettem” védekezést.

Nem került a törvényszék elé Adolf Hitler, a “Führer”, a náci propagandaminiszter Joseph Goebbels és az SS főnöke, Heinrich Himmler, akik öngyilkosok lettek a felelősségre vonás előtt. Háborús bűnök miatt 24 náci vezető ellen emeltek vádat és hét szervezetet vádoltak meg azzal, hogy jellegüket tekintve háborús bűnösök. A vádlottak padján végül 21-en ültek: Robert Ley, a Német Munkafront vezetője a per kezdete előtt lett öngyilkos, Gustav Krupp von Bohlen und Halbach gyáros ellen egészségi állapota miatt beszüntették az eljárást, Martin Bormannt, Hitler bizalmasát pedig nem sikerült elfogni. A többi vádlott: Karl Dönitz, a haditengerészet parancsnoka; Hans Frank, Lengyelország főkormányzója; Wilhelm Frick belügyminiszter; Hans Fritzsche, a náci rádió vezetője; Walther Funk gazdasági miniszter; Hermann Göring, a Luftwaffe parancsnoka, Hitler közvetlen bizalmasa; Rudolf Hess, a Harmadik Birodalom második embere, aki 1941-ben rejtélyes körülmények között Angliába repült; Alfred Jodl, a Wehrmacht vezérkari főnöke; Ernst Kaltenbrunner, az SS egyik vezetője; Konstantin von Neurath báró, külügyminiszter; Franz von Papen alkancellár; Erich Raeder, a haditengerészet parancsnoka; Joachim von Ribbentrop külügyminiszter; Alfred Rosenberg, a náci rendszer főideológusa; Fritz Sauckel, a kényszermunkások Németországba deportálója; Hjalmar Schacht gazdasági miniszter; Baldur von Schirach, a Hitlerjugend vezetője; Arthur Seyss-Inquart, Hollandia helytartója; Albert Speer főépítész, a hadiipar irányítója; Julius Streicher, a zsidóellenes propaganda irányítója. A vádlottak mindvégig tagadtak, arra hivatkoztak, hogy nem emlékeznek, minden felelősséget egymásra és főleg a már halott Hitlerre próbáltak hárítani.

Az ítéletet 218 tárgyalási nap után, 1946. október 1-jén hirdették ki. Tizenkét vádlott halálbüntetést, három (Hess, Funk és Raeder) életfogytiglani, négy (Speer, von Schirach, von Neurath és Dönitz) 10-20 év börtönbüntetést kapott, hármat (Fritzsche, Schacht és von Papen) felmentettek. A halálra ítéltek közül tízet akasztottak fel 1946. október 16-án a nürnbergi fegyházban (von Ribbentrop, Keitel, Jodl, Frick, Kaltenbrunner, Rosenberg, Frank, Sauckel, Seyss-Inquart, Streicher), Bormannt távollétében ítélték el, Göring előző este cellájában lett öngyilkos. A törvényszék felmentette a német kormányt, a náci párt paramilitáris szervezetét (SA) és a hadsereg főparancsnokságát (utóbbit nem minősítették jogi szervezetnek), de bűnös szervezetnek mondta ki a politikai rendőrséget (Gestapo), a titkosszolgálatot (SD), a náci párt vezető testületét és katonai szervezetét (SS). Ezek tagjait a londoni egyezmény aláírói úgy állíthatták bíróság elé, hogy a vádlottnak kellett ártatlanságát igazolnia.

A történelem során először a nürnbergi perben vonták büntetőjogi felelősségre támadó háború indításáért egy legyőzött ország vezetőit. Az ENSZ 1946 végén jóváhagyta és nemzetközi szintre emelte a nürnbergi eljárás elveit. Az ENSZ 1950-ben kimondta a hét “nürnbergi elvet”, így a személyes felelősség elvét is, eszerint a bűnösök nem hivatkozhatnak az államra. 1946 és 1949 között Nürnbergben további tizenkét pert tartottak, amelyekben 199 vádlott közül 36-ot ítéltek halálra.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »