Nem a saját erőmből dolgozom – Interjú Erős Klárával, a Szent Erzsébet rózsája díj kitüntetettjével

Nem a saját erőmből dolgozom – Interjú Erős Klárával, a Szent Erzsébet rózsája díj kitüntetettjével

November 19-én huszadik alkalommal adták át a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elismerését, a Szent Erzsébet rózsája díjat a Nemzeti Színházban. A jubileumi díjátadó egyik kitüntetettjét, Erős Klárát, a körmendi karitászcsoport vezetőjét „szolgálati helyén”, a helyi Kolping-házban kerestük fel, ahol éppen egy délelőtti programon vett részt.

– Megkérdezhetem, milyen eseményről érkezik a beszélgetésünkre?

– Az egyik pályázati programunkkal kapcsolatos megbeszélésen vettem részt. Maga a Kolping-ház is pályázati forrásból épült, és közösségi otthonként működik, a felső szintjén zarándokszállással. Sok rendezvény és program osztozik ezen a helyen, itt működik a Nő az esély elnevezésű programunk irodája is. Erről a projektről egyeztettünk ma délelőtt.  A program – amelyben az egyházmegyei karitász konzorciumi tagként vesz részt – a Vas megye déli részén élő fiatal édesanyákat és ötven év feletti nőket szólítja meg. Ezek a nők hátrányt szenvednek a munkaerőpiacon, mivel hosszabb időt otthon töltenek: gyereket nevelnek, vagy beteget ápolnak, vagy megszűnt a munkájuk. Négy karitászönkéntessel együtt azon dolgozunk, hogy segítsük a visszatérésüket a munka világába. De a program ennél sokkal többről is szól. Abban szeretnénk támogatni az édesanyákat, hogy életük új kihívásait a gyerekeik javára tudják fordítani. A beteget ápoló nőknek pedig sokat jelent, hogy 24 órás szolgálatukat házi segítségnyújtással könnyítjük meg, így alkalmuk nyílik arra, hogy néhány órára kiszakadjanak a mindennapi tevékenységükből. Mi magunk is nagy hasznát vesszük ennek a munkának.

– Orsos Zoltán atya, akivel éveken át együtt dolgoztak, nagy elismeréssel szólt a szolgálatáról. Azt mondta, Klári néni „nyitott, mentes az előítéletektől, mindig ki tudja mutatni szeretetét, ugyanakkor józan, tud és mer is elvárásokat támasztani a környezet iránt”.

– 2016-ban Kemestaródfa határában, festői környezetben, a Miród-forrásnál kialakított kegyhelyen voltunk lelkinapon. Zoltán atya a cigányság helyzetéről tartott előadást. A szavait hallgatva döbbentünk rá arra, hogy a karitászmunkánk során nagy figyelmet kell fordítanunk a cigányságra is. Körmendhez hét filia tartozik, nagyszámú roma kisebbséggel. Megtanultuk, hogy a karitásznak egyfelől kapcsolatot kell kiépítenie a cigánysággal, másfelől kezelnie kell a többségi társadalom előítéleteit, sokszor elutasítását. Élelmiszerbankos adományosztásaink révén napi kapcsolatot alakítottunk ki roma családokkal. A viszonyunk idővel elmélyült, ma már bátran fordulnak hozzánk tanácsért, részt veszünk az életükben. Eljönnek a lelkinapjainkra is, velünk imádkoznak, velünk járják a keresztutat. A közmunkának köszönhetően kicsit javult az életük, és a jó szándékú kritikát is elfogadják tőlünk. Vannak hosszabb távú terveik is, nem egyik napról a másikra élnek, és a gyerekeik rendben járnak iskolába. Számomra ezek jelentik az eredményeket ebben a munkában.

– Élelmiszerbankos adományosztásról beszélt. Hogyan és kikhez jut el így élelmiszer?

– Az élelmiszerbank élelmiszermentő tevékenység. A lejárathoz közeli élelmiszereket adományként megkapja a karitászcsoportunk a Tesco áruháztól. Már négy éve naponta osztjuk szét ezeket a termékeket a rászorulók között Körmenden és az egyházközséghez tartozó hét faluban. A programba bevontuk az illetékes önkormányzatokat is. Jó minőségű termékeket kapunk, és öröm számunkra, hogy az áruházlánc segítségének köszönhetően sok zöldség és gyümölcs kerül a rászorulók asztalára, nemritkán olyasmi is, ami egyébként nem lenne elérhető a számukra, például gránátalma, mangó. Leginkább a nagycsaládosokra, az egyedülállókra és az idősekre figyelünk, de az adományból – a körmendi szociális foglalkoztató révén –a sérült rászorulók és családtagjaik is részesülnek. Plébániai karitászként a feladatunk az is, hogy elhintsük a hit magvait. Minden évben kétszer lelkinapot tartunk, amelynek része az ismeretközlés, az imádság, a szeretetvendégség, a játék és az ajándékozás is. Rendszeresen templomba járó családokkal büszkélkedhetünk és az oltár körül szolgáló fiatalokkal. Minden kis lépésnek nagyon tudunk örülni.

– Hogyan került kapcsolatba a karitászmunkával?

– Szentgotthárdi tanári éveim alatt léptem be az ottani, nagyon tevékeny és elhivatott karitászcsoportba. Akkoriban Németh Zoltán volt ott a plébános, aki maga is sok időt és energiát fordított erre a szolgálatra. Aztán megbetegedtek a szüleim, s hogy ápolhassam őket, vissza kellett költöznöm Körmendre, így megszakadt a kapcsolatom a szentgotthárdi csapattal. Amikor aztán 2007-ben Németh Zoltánt kinevezték körmendi plébánossá, felkért a helyi karitász megszervezésére. A szüleimet akkorra már eltemettem, de még tanárként dolgoztam, így csak a 2011-es nyugdíjba vonulásomkor tudtam elkezdeni a szervezőmunkát. Nem gondoltam, hogy a Jóisten így ellát feladatokkal. Nem unatkozom. Mára több mint húsz önkéntesünk van, sokat fejlődtünk. Az egyházmegyei vezető meglátta a csapatban a lehetőségeket, a terhelhetőséget, és komoly feladatokat bíz ránk. Valóban lelkes emberek alkotják a közösségünket. Amikor kiöntött a Rába, nagy szerepünk volt a károk enyhítésében. 2015-ben pedig, amikor a menekültek elérték Körmendet, a befogadótáborokban segítettünk. A falvaink is csodálatosan összefogtak. Az utak mentén önkénteseink látták el az érkező tömeget a szükséges eszközökkel, az unokáik tolmácsolással segítettek. A gyerekeknek játszósátrat állítottunk fel, mindent megtettünk, amit csak tudtunk. Nem hagytuk, hogy az eseménynek politikai felhangja legyen. Megállapodtunk egymás között, hogy mi az embert nézzük.

– Mit jelent Önnek ez a szolgálat?

Hírdetés

– Óriási kegyelemnek tekintem, ami növeli a hitemet. Egyedül élek, de nem magányosan. Van egy kiváló lelkivezetőm, a segítségével jól tudom kezelni az időnkénti kudarcokat is, amik a munkám során érnek. Erre egyedül nem mindig volnék képes. Az örömeim azonban mindig megerősítést jelentenek, és bátorítást adnak ahhoz, hogy ha az egészségem engedi, még többet dolgozzak. Most már figyelnem kell arra, hogy megtaláljam a helyes arányokat a feladataimban, és ne vállaljak többet, mint amennyit elbírok. A napjaim jelentős részét azonban most is a karitászmunka teszi ki. Sokszor úgy érzem, már nem a saját erőmből dolgozom. Amikor elmegyek élelmiszert osztani a rászorulóknak, olyankor semmi bajom sincs. Előfordul, hogy a társaim szólnak rám, ne emeljek nehezet, ne fussak… Nem érzek fáradtságot. Tudom, ez kegyelem.

– A családból hozta az elesettek iránti érzékenységet, a segíteni akarást?

– A testvéremet és engem a nagymamánk indított el a hit útján. A szüleink is hívő emberek voltak, életük egy szakaszában bántották is őket ezért. Nem helyben dolgoztak, ezért mi a mamihoz mentünk haza az iskolából. A nagymamánk szerepét idővel az édesanyánk vette át az életünkben. Ha erre gondolok, mindig elsírom magam. Láttam, hogyan növekedett a hite, s úgy érzem, most a nyomdokaiban járok. Örököltem tőle a lelkületet, ami annyira jellemezte őt: mindig fontos volt neki, hogy segítsen másokon. Előttem van, ahogy bekopog hozzánk  az öreg szomszéd néni, vagy ahogy az édesanyám eljár a városi Vöröskeresztbe. Nagyon tevékeny asszony volt, tőle kaptam a mintát. Amikor meghalt, nagyon fájt az elvesztése, de azt mondtam a Szűzanyának: milyen jó, hogy nekem ilyen sokáig volt édesanyám.

– Hogyan tekint vissza azokra az évekre, amelyeket tanítással töltött?

– Pécsen jártam főiskolára, kiváló tanáraim voltak. Kémia–matematika szakon végeztem, később egyetemi kiegészítő diplomát szereztem. Nagyon szerettem tanítani, pedagógusként is sok kegyelemben volt részem. Amikor az egyik tanítványom megnyerte az országos középiskolai tanulmányi versenyt kémiából, Újdelhiben pedig második helyezést ért el a csapatával a diákolimpián, úgy éreztem, a Jóisten nekem már mindent megadott, akár meg is halhatok.

– Ma is tele van energiával, lelkesedéssel.

– Így igaz, de emellett vannak az életemben nehézségek, keresztek is. Másfél évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak nálam, kétszer műtöttek. Az ima segítségével jutottam túl a betegségen. Mindenki értem imádkozott. Egy ideje, úgy néz ki, jól vagyok, de nem mindig tudtam derűs maradni. Lázadtam a sorsom ellen, utána pedig szégyelltem magam, mert korábban úgy gondoltam, a betegséget el kell fogadni. Amikor azonban belekerül az ember, hiába határozta el, hogy másképpen áll majd hozzá, mégis tiltakozik ellene. Idő kellett, amíg feldolgoztam mindezt.

– Mi jelent kapaszkodót a terhei hordozásához?

– Kiegyensúlyozott az életem. Amennyire lehet, jól beosztom a napomat. Bejártam a Mária-kegyhelyeket Európában, szeretem a zarándoklatokat. Sok a barátom, rendszeresen látogatjuk egymást. Amikor nyugdíjba mentem, tettem bizonyos fogadalmakat. Az egyik az volt, hogy legalább egyszer hét közben is elmegyek szentmisére. Ezt a fogadalmat – a kórházi kezelés és a lábadozás időszakát leszámítva – eddig mindig meg tudtam tartani. Sokat olvasok, de csak lelkiségi könyveket, a lelkivezetőm ajánlására. Az életemben máshová kerülnek a hangsúlyok, mint ahol korábban voltak. Ma már el tudok engedni dolgokat, ha érzem, hogy nem felemelik, hanem lenyomják a lelkemet. A megörökölt nagy kert megműveléséhez például ma már merek segítséget kérni. Nem cipelem azokat a súlyokat, amelyek kötöttséget jelentenek a számomra.  

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. november 24-i számában jelent meg. 


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »