Néhány számadat önmagunkról és a magyar gyerekek fogyatkozásának okairól

Már úgy vagyok a beíratásokkal és létszámcsökkenésekkel kapcsolatos cikkeim szaporításával, mint mások a szenvedélybetegségeikkel. Számtalanszor megfogadtam, hogy abbahagyom a munkát, de nem tudom letenni a lantot. Csak egyet remélek: munkálkodásommal nem ártok sem önmagamnak, sem szűkebb pátriámnak, sem pedig nemzetemnek.

Több írásomban javasoltam, hogy végezzünk el apróbb falvanként, nagyobb településenként és városonként néhány fontos és nélkülözhetetlen felmérést, illetve keressük a magyar iskolák csökkenő diáklétszámainak okait. S ne akadjunk meg egynél (általában annál, hogy szlovák iskolába megy a gyerek), hanem keressünk többet is: szélesebb összefüggéseiben, mélyebbre ásva, messzebbre tekintve figyeljük állapotukat, helyzetüket.

A község egykor az ipolyfödémesi plébánia filiálisa volt. Ezt azért említem, mert itt anyakönyvezték azt egykori falumbelieket, s én néhány évtizedre visszatekintve megvizsgáltam az anyakönyveket. Tettem azt 1992-ben, amikor születésmonográfiámat írtam. Ebből idézek egy kis részt: „ A gyermekek számát, szaporulatát illetően mi konkrét adatokkal is rendelkezünk, bár ezek csak két falu népesedését érintik. Az anyakönyvi vizsgálat után megállapítható, hogy az újszülött gyermekek az 1896 és 1929 közti időszakban Ipolyfödémesen és Kelenyén igen magas volt. Három és fél évtized alatt az első helyen 689, a másik faluban pedig 574 gyermek született. Az éves átlag tehát Födémesen 20,26, Kelenyén 16,84  volt.”

Hogy némi összehasonlításunk legyen, tudnunk kell, hogy  az 1890-es népszámlálás adatai szerint  Ipolyfödémesnek 443, Kelenyének pedig 423 lakosa volt. Persze a vizsgált időszakban nagyon magas volt a halálozások száma is. A falvak lakossága ennek ellenére 312-vel, illetve 228-cal szaporodott. Az 1890-ben jegyzett összlétszám tehát bő három évtized alatt az első faluban 755-re, a másodikban 651-re emelkedett.

Legtöbb gyermek 1907-ben született, Ipolyfödémesen például 38. Ma általában (1990-es évek eleje) 4-5 születik évente. Kelenyén az 1912-es esztendő volt a „legtermékenyebb”, 25 újszülöttet jegyzett az anyakönyv.” (Megjegyzem még, hogy akkor mindkét falu zömmel magyar és katolikus volt, s valamennyi újszülöttet az említett helyen anyakönyvezték.)

Hírdetés

Nézzük a továbbiakban Kelenye sorsának alakulását. Alig telt el hetven év, s a falu lakossága 50 %-kal csökkent: 2001-ben 336 lakost írtak össze, s ebből 310 volt a magyar. Egy évtized múlva, 2011-ben 297-re zsugorodott a lakosok száma, s már 22 szlovák is volt közöttük. Ez a szám mára még alacsonyabb lett, a szlovákság száma pedig növekedett. Pontosan nem tudom, de vagy tíz házba (vagy még többe?) újabban messzi idegenből érkezett szlovákok költöztek be. S volt már szlovák esküvő, s van már szlovák gyermek a kis létszámú helyi magyar óvodában is.

Pedig a nagymama a két háború között szlovákként jött férjhez a faluba, a gyermekeivel szlovákul is beszélt, de azok valamennyien, akárcsak az unokák is, a helyi magyar iskolát látogatták annak idején. Ő újságolta szomorúan, hogy ha végigmegy a Felvégen, már csak szlovákul beszélő emberek köszönnek neki az ő nyelvükön.

Azt is javasoltam egyik írásomban, hogy mérjük fel falvaink utolsó tíz évének adatait, nézzük meg a lakosság és a magyar iskolába járó gyerekek számának alakulását. Nos, én megkértem volt iskolatársamat, Ipolybalog plébánosát, György Ferencet, küldené el a Kelenyére vonatkozó adatokat, ugyanis falum most a Szent Korona másolatát őrző Ipolybalog filiálisa. Engedelmével válaszát itt közzéteszem: „ Kelenyén az utolsó 10 év (2009-2018-ig bezárólag) kereszteltjeinek száma 11 gyermek, ebből 5 fiú és 6 leány.  Az utolsó 10 év halottainak a száma 57 halott, 29 férfi és 28 nő…,katasztrofális a helyzet…  Megnéztem az esküvők számát is: 9 esküvőnk volt, de ebből 1 pár sem maradt a faluban, vagy a fiú  után ment a lány az ő falujába, vagy külföldre mentek. Ezért nincsen  szaporulat… Kihaló nemzet vagyunk! Nos, használd föl az adatokat és ébresztgesd az alvókat…!”

Vajon mit lehetne még ehhez hozzátenni? Hogy jobban lássuk a „katasztrofális helyzetet”, még konstatálnunk kell, hogy a 10 év születési átlaga falumban 1,1  (1912-ben ez 25 volt), az elhunytaké 5,7. Tehát ezért nincs elegendő gyermek a magyar iskolában. Mert a falumban sohasem volt szokás a tanulókat szlovák iskolába járatni. Ha elvétve valaki mégis odaküldte csemetéjét, az vegyes házasságból származott.

Elég csak a kelenyei pusztáról a faluba házasodottak gyermekeire gondolnom, akiknek felmenőit az első republika alatt telepesként hozták ide.

S még egy másik dolog! Kilencvenéves édesapámmal utóbbi találkozásunkkor képzeletben végigmentünk a falun, s próbáltam összeadni, honnan mentek el az utóbbi szűk egy évtizedben fiatal házasok külföldre, s ezeknek ott hány gyermekük van. Tizenhat ilyen gyermeket számoltunk össze, s még nem is értünk a falu végére. Ezeknek a gyermekeknek a szülei zömmel Magyarországon élnek, de van már közülük egy-egy Olaszországban és Csehországban is. Ott járnak óvodába, iskolába, mert máshová nem is járhatnak. Ám itthonról hiányoznak, s ezek bizony nem szlovák iskolába mentek. Azokról most nem szóltam, akik Szlovákián belül más magyar vidékre költöztek. Igaz, ők is hiányoznak innen, de legtöbbjük legalább az itteni magyarság számát gyarapítja valahol. Az anyaországba költözöttekért viszont kár, mert ők elvesztek iskoláink számára. Azokról sem ejtettem szót, akik magyarként szlovák településen, városban telepedtek le. Tőlük csak annyit várhatunk, hogy gyermekeiket legalább megtanítsák édes anyanyelvükre. Mint ahogyan a szlovák vidékre nősült édesapáktól, avagy az ott szült magyar édesanyáktól is elvárnánk ezt. Mert nem lesznek kisebbek általa, s bizonyára a nagyszülők is örülni fognak ennek. Ha már iskoláink számára ők is elvesznek, mint az anyaországba költözöttek. Tudom, hogy az élet forgatagaiban nem mindig könnyű magunkra találni, s mindenkinek szíve joga a szabad hely- és párválasztás. Valamennyien úgy próbáljuk rendezni dolgainkat, hogy az a családunk számára, jövendők szempontjából a legjobb legyen. Ám amikor az ilyen-olyan számokról beszélünk, erről sem szabad megfeledkeznünk, mint ahogyan sok egyéb ok-okozatról sem.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »