Ne hagyjátok az iskolát… Húsz évig volt magyar iskola Dunaújfalun – visszaemlékezés egy krónika segítségével

„1950. szeptember elsején nyílt meg újólag a magyar nyelvű nemzeti iskola Nová Ves pri Dunaji (Dunaújfalu – Felvidék Ma szerk.) községben. A tanulók száma 31, ebből 14 fiú és 17 lány. Az iskola egytanerős” – olvasom szülőfalum iskolai krónikájában. A krónikát pár évig vezették csak, és sajnos maga az iskola is mindössze két évtizedig várta a gyermekeket, 1970-ben ugyanis már nem nyílt magyar osztály.

A magyar iskola krónikáját egy falubeli találta meg a padlásán. Az évkönyvet, melyben a tanév eseményeit örökítik meg, talán bármelyik iskolában vezethették volna. Elsősorban olyan eseményekről szólnak benne, amelyek akármely szocialista világbeli oktatási intézményben megtörténtek.

„A tanév elején, szept. 1-jén évnyitó ünnepély volt. A tanulók nagy szorgalommal láttak a tanuláshoz, egymás közt versenyezve. Kötelezettségeket is vállaltak. 1950. október 7-én ünnepeltük a csehszlovák hadsereg napját. A helybeli szlovák iskola tanulóival közös ünnepélyen vettünk részt a mellékelt műsorral. Az ünnepélyre eljött aspirant elvtárs (a szegény krónikás bizonyára nem tudott mit kezdeni ezzel a kifejezéssel – Felvidék Ma szerk.), akit a tanulóifjúság lelkesen ünnepelt. Megalakult a szülői tanács egyesülete is, mely az iskolával karöltve kíván dolgozni. 1950. október 28. megünneplése mind a tanulóifjúság, mind a lakosság körében a tanulók műsoros fellépésével zajlott le” – olvasható az iskolai krónikában.

A magyar iskolák mellett ma már több civilszervezet és maguk az iskolák is szerveznek kampányokat. A krónika tanúsága szerint így volt ez az ötvenes évek elején is, már abban az iskolaévben, mikor megnyílt a magyar iskola.

A krónika erről így ír: „1951. március 5-11-ig az iskola megnyitása a nyilvánosság számára, mely a tanulók propagálásával indult meg. A gyermekek meghívták a szüleiket. A megjelenteket érdekelte az iskolai munka, a tanulók versenyzése. Ez a hét ünnepélyes keretek közt zárult a tanulók közreműködésével.”

A következő tanév a krónika szerint: „A szocialista iskolákért a szocialista nevelésért jelmondattal” vette kezdetét. Az 1951-52-es iskolaévben is tartottak nyílt napot, annak érdekében, hogy a szülők megismerjék az intézményt, és ezzel felhívják a figyelmet arra, hogy várják a magyar gyerekeket az iskolába.

Az 1952-53-as tanévben Lelkes János igazgató nem vezette a krónikát. Az iskolaévről csupán ennyit tudunk meg, de ez az első eset, hogy említik a pedagógus nevét. Az 1953-54-es tanévből viszont ismét vannak feljegyzések. Megemlítik például, hogy új tanító érkezett Szabó István személyében a szomszédos Torony községből. De az évközi események közül csupán a szocialista ünnepek és évfordulók megünnepléséről és a megemlékezésekről esik szó.

A következő iskolaévben ismét új tanító érkezik a falu magyar iskolájába. „A tanévet szeptember 1-jén ünnepélyes keretek között a szülők és a HNB (helyi nemzeti bizottság – Felvidék Ma szerk.) vezetőinek jelenlétében Schultz Vendel iskolaigazgató nyitotta meg, akit Tonkovce (Tonkháza – Felvidék Ma szerk.) községből helyezték át a szülőfalujába. Megnyitó beszédében szólt a szülőkhöz és a község vezetőihez, hogy az elkövetkező időszakban segítsék munkájában.”

Az utolsó bejegyzést 1954 decemberében írták a krónikába. Ebből arról értesülünk, hogy december 27-én érkezett meg a Télapó. „1954. december 27-én a Télapó érkezését ünnepelte a tanulóifjúság. A zsúfolásig megtelt helyiségben szép rendezvény mellett a tanulók változatos műsort adtak a jelenlévők nagy tetszésére. Az ünnepély befejezésekor a megjelent tanulók és a még nem tanköteles gyermekek ingyenes ajándékcsomagokat kaptak. A tanulók brigádmunkájának az eredményéből, vagyis a közösen végzett munka pénzbeni jutalmazásából lehetett ingyenes csomagokat osztani.”

A fenti idézet az utolsó fejezet a dunaújfalusi magyar iskola életéből. Valószínűleg sosem derül ki, miért nem írták tovább a tanítók a krónikát. Ezután ugyanis évekig működött még a magyar osztály, összevont alsó tagozatként. 1969-ben a már említett helyi pedagógus, Schultz Vendel tanító bácsi tanította a gyermekeket, de 1970 szeptemberében már nem nyílt meg a magyar osztály.

A gyerekek Magyarbélre jártak, de sajnos egyre kevesebben, majd ott is megszűnt a magyar iskola. A dunaújfalusi gyerekek ezután Szencre vagy Félbe jártak iskolába, ha a szülők az anyanyelvi, magyar iskolát választották számukra. Ez sajnos egyre ritkábban és kisebb létszámban fordult elő. Még a magyar érzelmű szülők közül is sokan a helyi szlovák iskolába íratták a gyermeküket, hiszen ez számukra kényelmesebbnek tűnt. És hogy mi történt azóta a faluban? Elszlovákosodott.

A települést 1960-ban Dunasáppal egy közigazgatás alá vonták. Az addigi adatok szerint Dunaújfalunak 1941-ben 492 magyar és egy szlovák lakója, Dunasápnak pedig 555 magyar és 13 szlovák nemzetiségű polgára volt. Az egyesülés utáni első népszámlálási adat, amely az interneten is elérhető, 1991-ből származik. Ennek alapján a már összevont településen 525 magyar és 1036 szlovák élt, 2001-ben 467 magyar és 1128 szlovák polgár lakott a faluban. 2011-ben 408 magyar és 1524 szlovák lakta a települést.

A legutóbbi népszámlálás szerint az azóta Dunasápújfalura átnevezett község magyarságának aránya 20,37 százalékos volt. A fiatalok egy része sajnos alig ismeri a magyar nyelvet, hiszen otthon sokszor már a nagyszülőkkel is szlovákul beszélnek. Ezek a fiatalok ugyanis már a második generációját alkotják a szlovák iskolát látogatóknak. Az a maroknyi magyar, aki maradt (illetve néhányan az ideköltözők közül is magyarnak vallják magukat), teljes mértékben kisebbségbe szorult, azon a településen, ahol korábban szinte mindenki magyarnak vallotta magát.

Minden múltba visszatekintő írásnak van tanulsága. Ennek, az iskolai krónika pár sorát idéző cikknek is. Ez pedig sajnos nagyon egyszerű: ahol bezár a magyar iskola és megmarad az államnyelvű, felerősödik az asszimiláció, a szülők ugyanis kényelmi szempontokat helyeznek a minőségi elébe, ez esetben a helyi iskolába járatják gyermeküket, hogy ne kelljen utazniuk.

Akkor is így van ez, ha időként a szív mást diktálna. Mondván: ne kelljen szegény gyermeknek már iskolás korától utaznia. Aki pedig magyarként saját bőrén tapasztalja ennek következményeit, azzal szembesül, hogy a magyar hősi halottakra való megemlékezés után, amelyet a templomkertben lévő emlékműnél tartottunk, a közösségi hálón felteszik a kérdést a szlovákok: miért volt piros-fehér-zöld a koszorún a szalag, ha szlovák településen tartottak megemlékezést?! Hát idáig lehet süllyedni?!

S talán idézhetjük a költőt: „Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!” Szeptember elején, az iskolakezdés napján még hatványozottabban aktuális Reményik Sándor verse…

(Neszméri Tünde cikke a Felvidék Ma portálon jelent meg)


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »