„Please help Ukraine, Mariupol. Help Azovstal right now!” – kiáltotta a torinói eurovíziós színpadon Oleg Psziuk, az ukrán Kalush Orchestra lila kalapos rappere a produkciót követően. Ezt talán le se kell fordítani. A csapatot alaposan túldizájnolták, a breaktáncosuk például szőnyegnek öltözött, két másik tag pedig talán bokornak. Tudták, hogy ezen a fesztiválon hatni szokott az ilyesmi.
A február közepén megrendezett nemzeti válogató döntőjén is így néztek ki, hiszen a népzenét a könnyűzenével keverő daloknál különösen fontosak a külsőségek. Akkor mégsem ők győztek, hanem egy énekesnő, aki viszont később visszalépett, mert szabályos gyűlöletkampány indult ellene. Kiderült ugyanis, hogy az egyébként rendkívül hazafias dallal készülő Alina Pas fellépett zenekarával a Krímben 2015-ben, egy évvel azután, hogy Oroszország annektálta a félszigetet. (Az ukrán törvények nem tiltják, hogy egy ukrán állampolgár a Krímbe utazzon, azt viszont igen, hogy ezt Moszkván keresztül, repülővel tegye.)
Ez egy hosszú történet, állítólagos hamisított határátlépési igazolással, előírások megszegésével spékelve, úgyhogy szorítkozzunk a lényegre: a Kalush Orchestra hadköteles tagjai különleges engedéllyel elhagyhatták Ukrajnát, és megérkeztek a dalfesztivál idei helyszínére. Már az elején érezni lehetett, hogy esélyesek a győzelemre. (Az orosz indulót nem mellesleg kitiltották a szervezők a dalfesztiválról). A médiában ők szerepeltek a legtöbbet, és mindig elmondták, mekkora szeretet veszi őket körül Torinóban.
Ez a szeretet természetesen nemcsak nekik szólt, sőt, nem is a versenydalnak, hanem az ukrán népnek. És megkockáztatom, hogy ugyanekkora szeretet övezte volna a visszalépett énekesnőt is, ha nem derül ki róla, ami kiderült, és ő képviselte volna hazáját. A zene ugyanis egy csapásra másodlagos lett. Ezt a fogadóirodák is tanúsíthatják: legtöbben ukrán győzelemre tippeltek, még mielőtt elkezdődött volna a verseny.
Nem mintha egyébként fontos lenne a zene ezen a fesztiválon, amely kívül esik a világ könnyűzenei iparán, fittyet hány a trendekre, irányzatokra, általános fejlődésre, piaci szempontokra. Egy sajátosan deformált, külön kis világot építettek ki ez alatt a 66 év alatt, szirupos balladákkal, vidám lakossági diszkóval, bizarr körítéssel – és lelkes rajongótáborral, amelynek láthatóan pont erre van szüksége.
Tavaly viszont az olasz Måneskin zenekar lyukat ütött az Eurovízió és a való világ közötti falba: három daluk is szerepelt az európai top 40-ben, a Rolling Stones előzenekara lettek, folyamatosan turnéznak, szóval tényleg tudtak profitálni az eurovíziós győzelemből. Ezért idén a szigorúbb kritikusok is figyelni kezdtek erre a fesztiválra, hátha megint történik valami. A britek pedig, akik hosszú évek óta félvállról veszik a hazai válogatót (nincs is ilyen, a BBC minden évben elküld valakit, akinek nem ciki ott fellépnie), idén kijelentették, hogy ideje ismét zenei nagyhatalomként viselkedniük. Nagyon akarták a győzelmet. Részben azért, hogy jövőre ők rendezhessék meg az Eurovíziós Dalfesztivált, 1998 után ismét. Ennek is politikai oka van: a brexit elleni lázadás, az Európához való tartozás demonstrálásának igénye. A brexit ugyanis komoly gondokat okoz a brit popzenei export/importnak, kevesebb külföldi előadó vállalja az ottani turnézással járó adminisztratív procedúrát, és a britek is nehezített körülmények között turnézhatnak Európában.
Szóval a való világban zenei nagyhatalomnak számító Nagy-Britannia végre küldött az Eurovízióra egy versenyképes dalt és egy karizmatikus előadót. Sam Ryder meg is nyerte volna a viadalt, ha Oroszország nem rohanja le Ukrajnát. Így viszont csak a második lehetett. A szakmai pontozóknak ő tetszett a legjobban, az összesítés felénél tehát az élen állt, amikor azonban a közönségszavazatokat összeszámolták, leszorult a második helyre. Illetve nem egyszerű leszorulásról beszélhetünk ez esetben, hanem a győztes és a második helyezett között valaha tapasztalt legnagyobb pontkülönbségről. Európa népe azt akarta, hogy Ukrajna győzzön. És ez – a helyzet bizarrsága ellenére – nagy dolog. Mert az Eurovíziós Dalfesztiválon úgy zajlik az internetes szavazás (talán még emélkszünk rá), hogy senki nem voksolhat saját országának indulójára. Vagyis az államok közötti jószomszédi viszonynak is komoly szerepe van, illetve kiderülhet, mely országok a népszerűbbek, és melyek kevésbé. A finnek mindig Svédországból kapják a legtöbb szavazatot (és fordítva), a spanyolok Portugáliából (és fordítva), az olaszokat sokan szeretik, a svájciakat kevesebben, az olyan kis közép-európai országok pedig, mint Szlovákia és Magyarország semmi jóra nem számíthatnak, ezért nincsenek is ott.
Az, hogy a kontinens most így összefogott Ukrajnáért, igenis, üzenetjelleggel bír. Még Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is gratulált a Twitteren a Kalush Orchestrának, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pedig kijelentette, hogy jövőre az újjáépített és szabad Mariupolban szeretnék megrendezni a dalfesztivált. Adná az ég, hogy így legyen! De én ma már olyat is olvastam valahol, hogy B megoldásként London jöhetne szóba, ha mégis másképp alakulna ez a háború.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
