Napóleon ellenállás nélkül térhetett vissza trónjára Elba szigetéről

204 éve, 1815. február 26-án tért vissza Franciaországba Elba szigetéről Bonaparte Napóleon. A császár „száznapos uralma” a waterlooi csatával zárult, ezután a távoli Szent Ilona szigetére száműzték, és ott halt meg 1821-ben.

A történelem egyik legnagyobb katonai lángelméje Napoleone di Buonaparte néven látta meg a napvilágot 1769. augusztus 15-én a korzikai Ajaccióban. Üstökösszerű pályafutása 1793-ban, Toulon ostroma idején kezdődött, amikor tüzér hadnagyként olyan ragyogóan irányította ágyúit, hogy ott helyben tábornokká léptették elő. Miután 1795-ben a tömegbe lövetve verte le a monarchista felkelést, a Direktórium kinevezte a belföldi erők főparancsnokának, majd az itáliai hadszíntérre küldte. Napóleon rendbe szedte a demoralizált sereget, tönkreverte az osztrákokat, 1798-ban Egyiptomban vezetett győzelmes hadjáratot, de a flotta veresége miatt csapatait magára hagyva jutott csak haza.

Bonaparte 1799. brumaire 19-én (november 10-én) átvette a hatalmat az országot zűrzavarba taszító Direktóriumtól. 1802-ben örökös konzullá, 1804-ben császárrá választatta magát, a koronát a pápa jelenlétében ő maga helyezte saját fejére. Közigazgatási, oktatási és jogi reformokat léptetett életbe (polgári törvénykönyve módosításokkal máig hatályos), miközben sorra verte meg az ellene összekovácsolt koalíciókat: 1807-re Nagy-Britannia és Portugália kivételével minden európai ország szövetségese vagy vazallusa volt.

Élete nagy hibáját 1812-ben követte el, amikor megtámadta Oroszországot. Az óriási vérveszteséget követelő borogyinói csata után bevonult ugyan Moszkvába, de miután hetekig hiába várt a cár békeajánlatára, haza kellett indulnia. A félelmetes orosz tél és az orosz csapatok teljesen felmorzsolták a visszavonuló Grande Armée-t, a félmilliós seregből alig 15 ezren vergődtek haza. A császár uralma ezután megrendült: 1813 októberében Lipcsénél, a „népek csatájában” vereséget szenvedett és 1814. április 11-én le kellett mondania a trónról Bourbon XVIII. Lajos javára.

A szerződés értelmében megtarthatta császári címét, a Korzika és Olaszország közti, 12 ezer lakosú Elba szigetének királya lett, évi kétmillió frankot kapott és magával vihette 400 főnyi testőrségét. (A tróntól való megfosztása az általa aláírt nemzetközi szerződések miatt számos bonyodalmat okozott volna, bíróság elé állítása a francia forradalom zavaros évei után rossz emlékeket idézett volna, nem mellesleg pedig felesége volt Mária Lujza, I. Ferenc osztrák császár lánya, akitől fia is született, a balsorsú Sasfiók.)

Hírdetés

A 45 éves Napóleon 1814. május 4-én érkezett Elbára. Úgy tűnt, hogy a szoros osztrák és francia felügyelet álló császár belenyugodott helyzetébe, és a sziget kormányzásának szentelte magát. Kis tengerészetet állított fel, kutakat fúratott, kórházakat alapított, bányákat nyitott, belefogott emlékiratai megírásába. Ugyanakkor korántsem volt elszigetelt: a hozzá érkező levelekből és újságokból minden eseményről értesült. Így tudott arról, hogy az Európa új rendjét megteremteni hivatott Bécsi Kongresszus kisstílű civakodássá fajult, és hogy XVIII. Lajos, aki „semmit sem tanult és semmit sem felejtett”, gyorsan népszerűtlenné vált.

A császár 1815. február 26-án, egy vasárnapi napon látta elérkezettnek az időt a cselekvésre. Mintegy 1100 emberével hajóra szállt és a kedvező széltől röpítve, elkerülve a francia és angol hajókat, két nappal később kikötött a francia partokon. A royalista érzelmű Provence-t kikerülve az Alpokon át indult Párizs felé, lavinaként növekvő serege komolyabb ellenállásba csak Grenoble környékén ütközött. A legenda szerint a császár egyedül állt a vele szemben felsorakozott ezredek elé és kabátját széttárva azt kiáltotta: „Ha valaki közületek le akarja lőni császárát, tegye meg most!” A katonák lábhoz engedték fegyverüket, és „Éljen a császár” felkiáltással átmasíroztak a másik oldalra.

Napóleon egy hónappal szökése után, március 20-án diadalmenetben vonult be Párizsba, de hiába ígért békét, egész Európa ellene támadt. Utolsó csatájában Waterloonál vereséget szenvedett, és 1815. június 22-én másodszor is le kellett mondania a hatalomról. Ezúttal már az Atlanti-óceán közepén minden szárazföldtől távol fekvő, de kies és egészséges éghajlatú Szent Ilona szigetére deportálták, itt halt meg 1821. március 5-én. Halálának okán máig vitatkoznak, számos összeesküvés-elmélet létezik, de valószínűleg gyomorrák végzett vele. Pályafutása már kortársait lenyűgözte, halála után pedig a legendák magasságába emelkedett.

Napóleon elbai visszatéréséhez kapcsolódik egy sajtótörténeti érdekesség is: a köpönyegforgatás iskolapéldájának tekinthető, ahogy a hivatalos lap, a Le Moniteur beszámolt az eseményekről. Az egyes lapszámok címei így követték egymást: „Az emberevő elhagyta barlangját” – „A korzikai rém partra szállt” – „A tigris feltűnt Grapnál” – „A szörnyeteg Grenoble-ban töltötte az éjszakát” – „A zsarnok átvonult Lyon városán” – „A bitorló ötven mérföldre jár Párizstól” – „Bonaparte gyorsan nyomul előre” – „Napóleon megjelent falaink alatt” – „A császár megérkezett Fontainebleau-ba”. Az utolsó szám pedig örvendezve tudatta, hogy „Ő Császári Felsége tegnap hű alattvalóinak hódolatától övezve elfoglalta székhelyét a Tuileriák palotában”…


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »