Naivitás valódi versenyről beszélni

Naivitás valódi versenyről beszélni

Szakács Árpád kollégám kiváló cikksorozatából és az azokra adott bal- és jobboldali reakciókból ki kell emelnem egy izgalmas véleményt. L. Simon László vitaindító gondolatai­ból idézek egy részletet:
„Azoknak, akik a saját sikertelenségüket a liberálisok már nem létező túlzott támogatásában látják, Kassák nyomán azt tudjuk üzenni: művekkel csak művek vitatkozhatnak. Jobbnak, okosabbnak, tehetségesebbnek kell lenni, a párthűség nem pótolja a tehetséget. A kultúrában sosem lesz béke, a kultúrharc természetes dolog, csak nem mindegy, mi a harc célja. Hóman ezt világosan megfogalmazta: »Nem békét akarok a művészetben, én a művészetben versenyt akarok.«”
Érdekes gondolatok. Vagy inkább naivak.

L. Simon azt feltételezi, hogy a verseny szabályai előre tisztázottak, és ezeket a szabályokat együtt hoztuk, együtt tartjuk és tartatjuk be. Mi, jobb- és baloldali értelmiségiek. Hogy van konszenzus. Hogy létezik egyfajta művészeti, irodalmi minimum. És azt, hogy objektív vetélkedésben dőlhet el ez a bizonyos verseny.

Holott a művészet egyik legfontosabb ismerve, hogy nem versenysport. Nem pontozzák, nincsenek egyezményes szabályai, nincs egy olyan lefutandó táv, amit az nyer, aki a legrövidebb idő alatt teljesíti. Nincsenek hitelesített rekordok, nincsenek gólok, nincsenek se gyors, se lassú KO-győzelmek. Csak benyomások vannak. Meg pillanatnyi divatok.

Például hogy az elit, az értelmiségi elit mit érez épp értéknek, mit gondol haladónak, mit lát szexinek. Szubjektív benyomások alapján ítélkeznek az ítészek. Hiszen a művészet értéke szubjektív. Mindig is az volt. Mindig is az lesz. De hogy a művészet értékének a meghatározását kicsit tovább bonyolítsuk, gondoljunk azokra a zeneszerzőkre, festőkre, szobrászokra, költőkre, esetleg filmrendezőkre, akik szegényen, nincstelenül, tehetségtelennek nyilvánítva haltak meg. A saját koruk által meg nem értett zsenikre. Akikről csak később, ötven vagy száz év elteltével derült ki, mondta ki az elit, hogy mégiscsak zsenik voltak.

Lehet, hogy jobbak, okosabbak voltak kortársaiknál, mégis sikertelenül, szegényházban haltak meg. Mert a kor elitje vagy a híres-hírhedt mecénások által tehetségtelennek lettek ítéltetve. És ha már mecénások: sok országban élnek olyan hóbortos figurák, akik mintha valamelyik Rejtő Jenő-klasszikusból léptek volna ki. Nagy többségük szereti a művészetet, hajlandó is áldozni rá. De hogy értenek is hozzá? Ez sokszor kétséges. Mégis ők határozzák meg egy-egy művész értékét, piaci árát. Csak mert van pénzük, és mert különböző okokból, a művészet iránt táplált szeretetük vagy sznobizmusuk miatt hajlandók pénzt fektetni egy-egy általuk tehetségesnek vélt művészbe.

Elbeszélgetnek kiadókkal, kritikusokkal, aukciós­házakkal, múzeum- és színházigazgatókkal. Esetleg befizetik őket egy szép és drága útra, hogy némi nyomást gyakoroljanak rájuk, és a potentátjaik egy csapásra divatos, keresett és jól fizetett művészekké válnak. Nem állítom, hogy minden híres könyv így lett bestseller, se azt, hogy a kor leghíresebb festői így lettek keresett és divatos művészek, de naivitás lenne azt gondolni, hogy ezek a lobbitevékenységek nem, csak az úgynevezett teljesítmények számítottak.

A közelmúltban történt meg egy nagyon érdekes eset, ami talán mindennél jobban megmutatja, mennyit számít a szubjektum és az úgynevezett elit erőszakos véleménye. Fáy Miklóst felkérte egy színházi portál, hogy menjen el a „diktatúra által üldözött” Alföldi Róbert egyik legújabb rendezésére, majd írja meg, amit látott. Fáy megírta és elküldte a szerkesztőségnek. A szerkesztőség meg egészen egyszerűen nem volt hajlandó lehozni a kritikát.

Ugyanis az történt, hogy az előzőleg politikai okokból agyondicsért műről nem azt gondolta, amit az ellenzéki sajtómunkások. A 24.hu, a HVG és a Fidelio is elalélt a gyönyörtől, és többszörös lelki orgazmusoktól kísérve írta meg, hogy Alföldi rendezése zseniális, csodálatos, egy mestermű, Alföldi pedig az évszázad, de inkább minden idők legtehetségesebb rendezője.

Fáy viszont rendesen lehúzta a Chicagót. Szerinte a prózai színészek alkalmatlanok arra, hogy elénekeljék a nehéz dalbetéteket, a színészi játékuk is gyenge, a folyamatos és teljesen indokolatlan káromkodás pedig nemhogy nem tesz hozzá, inkább elvesz a darab értékéből. Kinek van igaza? Nem tudhatjuk. (Na jó, azért sejthetjük.) Verseny a művészetben? Teljesítmény? Ne butáskodjunk!

Ahogyan az is egészen szórakoztató, hogy Békés Mártont egy hete lincseli a liberális elit. Pedig mindössze annyit mondott, hogy nem biztos, hogy Esterházy a legnagyobb magyar író. Gondolhatja ezt? Szerintem igen. Hiszen egyik íróról sem mondhatjuk azt, hogy kötelezően mindenki kedvence kell hogy legyen. Még akkor sem, ha liberális volt az illető. Jelen sorok írója olvasott jót is, rosszat is Esterházytól. Ahogyan Wass Alberttől és Szabó Magdától is.

Mégsem mondhatja sem ő, sem Békés, hogy Esterházy nem zseniális. Fáy Miklós meg azt, hogy Alföldi rendezése egy rakás sz…r. Így vár el igazságos versenyt L. Simon László, aki burkoltan leirigytehetségtelenezi a hazai viszonyoktól viszolygó, elégedetlenkedő jobboldali gondolkodókat.

És hogy egy kicsit szakbarbárkodjak is, a saját területemből is hozok pár olyan példát, amely megmutathatja, hogy mennyit számít a teljesítmény és mennyit a szubjektív benyomás, azaz mennyire képtelen gondolat igazságos versenyzést elvárni a művészektől, hiszen ki mondhatja meg például egy táncművészről, hogy akár tánctehnikailag, akár művészileg tehetséges, illetve kiemelkedő-e?

A szakma? A közönség?

A kritikus, aki a közönséghez hasonlóan képzetlen, hisz soha nem tanult táncolni? (Például Fáy Miklós, ugye.) A régmúltban számtalan olyan példát láttam, hogy egy igazgatónál jól fekvő, ám kevéssé tehetséges táncos komoly szerepet/lehetőséget kapott, majd természetesen hatalmasat bukott. A mi szemünkben és a szakmáéban. A közönség viszont bambán és rutinosan tapsolt. Esetleg a kritikus is megírta, hogy milyen jó volt a produktum.

Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a balettet nem véletlenül tanuljuk tíz nehéz és fáradságos éven keresztül. Egy ugrás, egy forgás vagy egy emelés lehet, hogy „darabra” ugyan megvan, de egy iskolát végzett táncos mégis látja, hogy ott kilógott négy centi, amott nem volt kinyújtva a láb, imitt meg nem olyan puhán landolt a balerina. Mi látjuk. Mi felszisszenünk. A képzetlen közönség viszont nem. Sőt tapsol. Mert nem ért hozzá. Ahogy a kritikus vagy a mecénás sem. És megint a mecénás.

A magukat kiválóan menedzselő, remek beszélőkével, ám hiányos tudással rendelkező balerinákat is sokszor láthatjuk fényűző partikon, női magazinok címlapján mosolyogni. Sokszor híresebbek, mint azok a kollégáik, akik valódi szerepeket táncoltak, akik mögött valódi teljesítmény és valódi sikerek vannak.

Mégsem ők szerepelnek a címlapokon. Az „elit”, az a három szerkesztő meg az a két millio­mos máshogy döntött. Mint ahogy én is meglehetősen gyorsan vesztettem el a tehetségem egy jelentősnek mondható részét, amióta jobboldali lapokban publikálok.

Bayer Zsolt vagy Bozsik Yvette is hasonlóképpen járt. És még sokan mások. A végtelenségig lehetne sorolni, hogy egykor tehetségesnek ítéltetett művészek, írók egyszeriben hogyan lettek a tehetségtelenek táborába lökdösve. Sokszor politikai okokból.

Mi már nagyon várjuk.

Apáti Bence – www.magyaridok.hu

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »