Nagyszüleink emléke miatt sem lehetünk újliberálisok!

Nagyszüleink emléke miatt sem lehetünk újliberálisok!

Az alábbi sorokat nagyon sok olvasó papírra vethette volna. Helyettük is megtettem. Nagyszüleim mindkét ágon parasztemberek voltak. Apai ági nagyanyám keménykötésű, csak a munkát, a feladatokat látó és ellátó kis asszonyka volt, nagyapán egy igazi laza falusi figura, jó humorérzékkel és szokatlanul nagy adag szentimentalizmussal, amolyan sírva vigadós „szenvedni jó” magyar volt ő (leginkább az ő unokája vagyok én). Az orosz fogság gyötrelmeiről úgy tudott beszélni, hogy inkább élvezetes regénynek tűnt, mint szívszorító történetnek…

Anyai ági nagyszüleim „kulákok” voltak, meg is kapták érte a magukét, egy könnyed csehországi kitelepítéssel, vagyonelkobzással, de amikor visszatérhettek, valamilyen csoda folytán sikerült a szülőházba visszaköltözniük. Azok a tipikus kétszárnyú nagy ajtók a szobák között, a boltíves ablakok és az égig érő plafon a cserépkályhákkal a szívembe, lelkembe ivódtak gyerekként. Persze nem beszéltek a „cseh kalandról” soha, viszont meghajlottak a teher alatt, ezáltal el is vesztettem szinte az összes unokatestvéremet. Már nem tudják elénekelni a Himnuszt. 

Ministráltam, fociztam, hokiztam mindkét faluban, ismertük az összes indiános rejtekhelyet, majd ahogy nőttünk, úgy változtak az értékrendek is, kit, hová sodort az élet. Mára maradt a gyertyagyújtáskor való véletlen találkozás a messzire szakadt rokonokkal, szüleink már a nyolcvanat tapossák és mi még a gyerekeikként kapaszkodunk a fiatalságunkba, pedig már lassan nyakunkba szakad a hatvan évünk.

Tudták, hogy kire kell vigyázni a faluban, ki a cukrosbácsi, meg melyik férfi az, amelyik a saját fajtáját szereti. Nekünk csak kellő erővel és óvó intelemmel szóltak, hogy őket kerüljük, bármennyire is szívélyesek velünk. Aztán persze a kocsmában, a kártyázás közben gond nélkül együtt borozgattak ezekkel a furcsábbakkal, de mindenki rajta tartotta a másikon a szemét és nem volt gond, mert kimondatlanul is meg voltak szabva az íratlan szabályok és a határok mindegyik oldal számára.  Ez volt akkor a falusi tolerancia. Elfajzottnak tartották őket, de amíg nem léptek át egy bizonyos tűréshatárt, addig teljesen normálisnak, közéjük valónak tartották őket. Isten majd elrendezi, mondták később, amikor már kamaszkorban a feltétel nélküli szófogadást elhagyva, tudni akartuk az intelmek hátterét is.

A lecsúszott, szegényebb özvegyeket mindig felkarolta a falusi kisközösség. Nem volt olyan, hogy nélkülöztek volna, de nem ingyenebéddel rontották a morált az ilyen embereknél, hanem munkát kínáltak nekik és azt elvégezve a „mélyszegénységben” élőket tisztességgel kifizették. Karácsonykor meg mindenki azon volt, hogy ne töltse az ilyen ember magányosan az ünnepeket.

Aztán ott volt a tarisznyás oláhcigány koldusasszony, aki óramű pontossággal, kéthavonta megjelent a kapuban, ahol nagyapán viccelődve fogadta őt, „jaj Julis, már annyira vártalak!” Persze a cigányasszony se volt rest, de csak annyira szúrt vissza, hogy a már elkészített alamizsnát hiánytalanul megkapja. Nekem, gyereknek akkor ő volt az attrakció a minden színben pompázó, cifra ruhája, az ízes, érdekes beszéde, na meg a pipája miatt.

Hírdetés

Ugyanúgy ciklikus rendszerességgel jött a drótos tót, aki „tódozott, fótozott” azonnal, helyben lyukas fazekat, serpenyőt, ha kellett, esernyőt javított, vagy akár törött kancsót drótozott körbe. Persze, hogy vele ijesztgettek minket, kisebbeket, hogy elvisz a drótos tót, ha nem eszed meg a paradicsomlevest! Aztán az évek során kiderült, hogy ő is „csak” egy jó kedélyű nagypapa valahonnan Poltár felől, a hegyekből.

Így működött hát hatvan évvel ezelőtt minden település mikroközössége. Sokszínű volt, toleráns volt a mindenféle kisebbségekkel szemben, hagyománytisztelő és szociálisan érzékeny, szolidáris volt.

Aztán el is érték, amit akartak, a templomokból elmaradoztak a tanítók, hivatalnokok (vagy a sekrestyében bújtak meg titokban), nem jött már a cigányasszony se alamizsnáért, mert olyannyira sikeresen felkarolta őt a szocialista rendszer, és később lett belőle Bécsből kvarcórát csempésző spekuláns. Elmaradt a drótos tót is, aki ezek után már nem tudta elmondani, hogy milyen tisztességesen megfizeti a magyar a munkáját ott lent, és az unokájának már az ezeréves magyar elnyomást tanították a kommunista történelemkönyvekből, hogy kellőképpen utálja azt a magyart, akivel ő az életben nem találkozott.

Most meg itt állunk a nagyon új világ ajtajában, amelyik olyan, hogy a már elhunyt, férfiakat szerető utcabélink inkább elbujdosna, mert nem akarna keveredni a harsány „pridesekkel”, akik fordított kereszttel a nyakukban provokálnak. Elbujdosna, mert ő Isten gyermekeként tette a dolgát az életében, igaz családja nem volt, de nagyszerű szabómesternek ismerte őt mindenki, és igen, ott volt minden vasárnap a karzaton a többi férfival együtt, hogy énekelje: ne feledkezzél meg szegény magyarokról! Elfogadott tagja volt a közösségnek a többiekkel együtt.

Ezek az újkommunisták meg a maradék falainkat is földig akarják rombolni. Hát nem teszitek, akármilyen amerikás nagybácsik segítenek nektek sátáni munkátokban.

Távozzatok tőlünk!

Papp Sándor/Felvidék.ma


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »