Nagypéntek örömhíre – Kovács Zoltán rektor írása

Nagypéntek örömhíre – Kovács Zoltán rektor írása

Kovács Zoltán mariológus, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet rektora írását olvashatják.

Itália lakóit 1348-ban pestisjárvány tizedelte. Boccaccio Dekameron című műve életszerű történetet tár az olvasói elé: hogyan határozza el ekkor tíz fiatal a firenzei Santa Maria Novella-templomban, hogy e vészhelyzetben a világtól messze vonulva egymás szórakoztatásával tölti az időt. Az ott elhangzó történetek az irónia, a testiség, a humor minden figyelmet magával ragadó, könnyed stílusában teszik mérlegre az akkori emberek szokásait, gondolkodását, életét. De mondjuk ki: nem más ez, mint önfeledt menekülés a bajok és a szenvedők elől. A naphosszat a virtuális világba fulladó figyelem ma is sokak számára felületes „megoldás” a mostani bajokra. De ez volna a mi utunk is?

Ma, 2020-ban, amikor – ki gondolta volna még néhány hónappal ezelőtt? – egy másik járvány söpör végig nem csupán Itálián, hanem immár az egész világon, szintén felmerül a kérdés: mivel töltjük a kényszerűségből is keletkező szabad időnket, hogyan ismerjük fel otthonainkba visszavonulva az Úr hangját? Vajon ezen az áldatlan helyzeten is lehet áldás, ez a sokszor idegtépő bizonytalanság is megtelhet kegyelemmel, és Istennel megélt időszakká válhat? Reneszánsz kori ifjak módjára töltjük a járvány sújtotta időszakot, vagy összeszedve magunkat, aggódó figyelmünket, csapongó érzelmeinket, mégiscsak próbálunk a lényegre összpontosítani? Mi nem túlélni, hanem Krisztussal megélni akarjuk a jelen helyzetet. 

Nem vég nélküli búfelejtő novellázgatásra, és nem is egymást elbizonytalanító, elkedvetlenítő pletykálkodásra, hanem istenkapcsolatunkban valódi gyógyulást hozó imára. A kereszt titka által az Úrral való találkozásra. És a kereszt alatt égi Édesanyánkkal való csendes együttlétre. Ahogy ma gyakran mondjuk: „minőségi időre”, melyet most Istennel és a Szűzanyával is töltünk az elcsendesedés megszentelt perceiben, óráiban. Most nekünk is „ott a helyünk”, velük.

A tanítványokon nagypénteken szörnyű félelem uralkodik. Az asszonyok távolabb állva szemlélik Jézus keresztre feszítését, Péter saját tagadásának kudarcába roskad, Júdást önkezével keresett halálba kergeti a tettével való szembesülés. Az apostolok közül csak az ifjú János dacol a már kiszolgáltatott, keresztjén szenvedő Krisztusra zúduló, vad gyűlölettel. Ő közel marad a Mesterhez, akárcsak az Istenszülő. És a passió mélyén kiviláglik az akció: a látszólag tehetetlenül vergődő Jézus nem sodródik az eseményekkel, hanem „dolgozik” üdvösségünkért. Nemcsak az Atyának áldozatul ajánlott szenvedésével tesz mérhetetlenül sokat a megváltásra szomjazó emberért, hanem egy nagyon kedves, szelíd, határozott gesztusra is elszánja magát.

Mint egy „végrendelet”, úgy hangoznak Jézus szavai János felé: „Íme, a te Anyád!”. Mária és János jövője, s velük együtt a tanítványok, az Egyház jövője lelkileg megpecsételődött: Jézus az Édesanyját Jánosra, a legifjabb apostolt pedig Máriára bízza. Urunk felbecsülhetetlen értéket hagy rá: a saját édesanyját. Ez is jele és kifejezése annak a hatalmas szeretetnek és gondviselésnek, mellyel Jézus az övéi iránt viseltetik. Az Egyház tagjai iránt. János a többi apostolt, az Egyház leendő első pásztorait is megjeleníti ott. Ha Jézus a szeretett tanítványra bízza Máriát, akkor ránk, a mai szeretett tanítványira is rábízta. És minket is őrá, miként Jánost.

Nem sokkal ezek után hangzik az isteni szó: „Beteljesedett!”. Még mielőtt a haldokló Krisztus kileheli Lelkét (paredoken to Pneuma: „átadta a lelket”). Még halálában is ajándékoz: már ott kiárasztja a Szentlelket az egész teremtésre. „Beteljesedett” – hangzik azután, hogy a Szűzanyát „házába fogadja” a tanítvány.

A keresztáldozatnak, Krisztus megváltói művének tehát része volt az is, hogy Máriát az Egyházra bízza János személyében. Jézus gyermeki gondoskodása Édesanyjáról, valamint a Szűzanya lelki anyasága jelenik meg előttünk. 

Hírdetés

„Házába fogadta őt a tanítvány”? Az eredeti szöveg mélyebb értelmű: eis ta idia, vagyis: a dolgai közé. Mindenébe. Anyagi és lelki javai közé. Jézus gondoskodik Anyjáról, hiszen – ebből is feltételezzük – József akkor már nem lehetett e földi világban, testvérei pedig nem voltak. Kőből épült és lelki „házába”, emberi és apostoli életébe fogadja János Máriát, s ezáltal valódi életközösség születik közöttük. El tudjuk-e mondani Szent II. János Pál pápával Mária felé, hogy „Totus tuus ego sum, et omnia mea tua sunt”; azaz: „Egészen a tiéd vagyok, és mindenem a tiéd”? Befogadjuk-e az életünkbe Urunk Anyját mi is?

„A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” – állapítja meg evangéliumának kezdetén János a testet öltött Igéről. És épp maga János lesz az, aki evangéliumának vége felé rácáfol erre: ő befogadja Jézust és ajándékát, Máriát is. Menekülés, hitet próbáló kísértések várnak a tanítványokra. Jézus jól tudja ezt, amikor Jánosra bízza Anyját. Az Istenanya közelsége nekik is, nekünk is erőt ad. A kereszten haldokló Mester nem hagyott magunkra bennünket. Mária tanít minket nagypéntek sötét éjszakájában igazán Istenben hinni, bízni és remélni.

Anyai támaszt is kaptuk Isten Atyasága mellé, de nem ahelyett! Közbenjáró szeretetével válik kézzelfoghatóvá Mária lelki anyasága mindazok iránt, akik a keresztség új életet adó fürdőjében Fiának testvéreivé lettek. Gyermekeiként tekint ránk. Nyilvánvalóan nem úgy hús-vér szülőanyja ő az Egyháznak, mint Jézusnak, de ha Anyja a Főnek, akkor – lelki értelemben – Anyja a titokzatos testnek is, melybe keresztségünkkel mi magunk is beletestesülünk. Mária istenanyasága kiterjed az Egyház tagjaira is mint anyai szeretet, mely mintegy „meghosszabbodik” az egész Egyház felé. Ferenc pápa is atyai gonddal ismerte fel a Szűzanyához tartozásunk különös lelki igényét, amikor két évvel ezelőtt elrendelte az Egyház Anyjának emléknapját. Akár keresztet hordozunk, akár örvendünk, Máriára mindig számíthatunk. Ő is számít ránk.

Egyet viszont teljes bizonyossággal sejthetett: az Isten iránti bizalom lángja nem alhat ki benne, mert a mindenség Ura továbbra is számít a hűségére. A hit továbbra is láthatatlan hídként ível föld és ég között, ember és Isten között, halandó és halhatatlan között. Prohászka szavaival élve: Mária „szíve az égő mécs a szent kereszt tövén”. 

És hogyan tovább, „mai Jánosok”, azaz Krisztus szeretett tanítványai, a XXI. század e nehéz időszakában? A válasz világos: csakis ugyanezzel a hittel! Ez sokszor magas lángokban csap fel, máskor halványan pislákol, de él bennünk, mert nem önszuggesztió, hanem a Szentlélek ajándéka. 2020 húsvétja immár a küszöbön áll. És persze sok minden hiányzik az idén: az ünnepek előtt a gyóntatószékek előtt kígyózó sorok, a liturgiapróbák, a keresztutak, a nagyhét várva várt eseményei, melyeket most másképpen élünk meg, és ezt hajlamosak vagyunk fájón panaszolni.

De ahogyan a jánosi történet nem állt meg nagypéntekkel, úgy a miénk sem. Előbb vagy utóbb, de kitisztul az égbolt fölöttünk is, és észrevesszük, ami most talán csak rejtőző valóság: az Egyháznak élő, személyes kapcsolata van célba ért, hazaköltözött testvéreinkkel, a szentekkel, akik most is velünk vannak. Krisztus húsvéti győzelme bennük is győzelem volt, és bennünk is az lesz. Az idei, minden eddigi szépet és megszokott értéket nélkülöző nagyhéten és Isten népe együttes ünneplésének hiányában: „böjtös húsvét” jutott nekünk osztályrészül. De ez is értelmet nyer, ha az örök húsvét távlata ragyog át bizonytalanságaink homályán. E nehéz időszak igazi gondűzése nem a bevezető sorokban vázolt felületes örömökben, könnyed sztorizgatásokban és e világi élvezetek kiélésében rejlik, hanem abban a hamisítatlan boldogságban, hogy mi a Győzteshez tartozunk. Jóllehet, vár még ránk jócskán küzdelem, de itt áll előttünk nagypéntek „örömhíre”: az isteni gondviselés jó kezekre bízott bennünket: égi édesanyánk gyengéd és határozott kezeire. És a szívünk felderül: nagypéntek sincs húsvét hajnala nélkül! A szenvedés Máriának is szenvedés volt, mintegy szülési fájdalom a kereszt alatt, de Fia áldozatából neki is, nekünk is új élet fakadt. Krisztus győzelme Mária megdicsőült testében-lelkében is megnyilvánuló, valódi húsvéti győzelem! 

A Mester nem hagyott árván bennünket: mintegy húsvéti ajándékként ránk hagyta földi élete egyik legdrágább kincsét, édesanyját. Álljunk mi is Máriával együtt és hozzá hasonlóan kitartó, hűséges szeretettel Urunk keresztje alatt, hogy elteljünk kegyelemmel, és így várjuk élő, húsvéti reménnyel a Megváltó által megígért, boldog föltámadást!

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg. 


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »