Nagyfeszültségű árammal kínozták agyon

Amióta ember él a földön, tény: a megszállók nem feltétlenül bánnak kesztyűz kézzel megszállottjaikkal szemben. Azonban egykor volt mérték mégis. A kommunizmussal ez (is) megszűnt.

Hadd ne részletezzük a mintegy ezer Szovjet-Oroszországban volt gulág históriáját: aki részletekre kíváncsi, lapozza fel Szolzsenyicin ebbeli alapművét. Sőt a napóleoni hadjáratok korában sem volt példa a fentebbi címben foglaltakra, akárcsak az 1849-es cári seregek térnyerése idején: az 1945-ös „felszabadítók”-hoz képest valósággal Grál-lovagok voltak.

Példaként álljon itt Endrédy Vendel Kálmán (1895-1981) néhai cisztercita apát vallomása, akit 1950. június 28-án a Grősz-perben 14 év börtönre ítéltek, s akit pere előkészítésében sokszor és súlyosan meg is kínoztak (1957-től aztán a pannonhalmi szociális otthonban élt). 1974. augusztus 20-án így vallott néhai kálváriájáról:

„A letartóztatásomat követő első napok mézesmadzag-húzogatása után („Beszéljen a szerelmi ügyeiről, akár az újabbakról, akár a régiekről. Mi mindennek utánanéztünk, és lényegében mindent tudunk. A személyzetének régóta gyűjtött sugdolózásaiból, a lakásában elrejtett automatikus infravörös felvevőgép képeiből stb. Ha az igazat mondja – nem is kell mindent elmondania –, pár napon belül szabad lesz. Mehet, ahová akar; anyagi gondjai nem lesznek.” Pár napos eredménytelen faggatás után: „Hát akkor beszéljen a püspökök és rendfőnökök szerelmi ügyeiről. Ezekről könnyebb beszélnie. A maga környezete bizalmas, baráti viszonyban volt a püspöki irodák papjaival. Tőlük feltétlenül sokat hallott. Ha elmond egyet-mást, és az egyezik a mi adatainkkal, néhány napon belül nemcsak egyedül szabadul, hanem mindazokkal is, akikkel együtt tartóztattuk le.”) tettekkel mutatták meg, hogyan kell valakit az emberi méltóságától megfosztani, tudatosítani a teljes védtelenségét, a jogorvoslás keresésének lehetetlenségét és a határtalan kiszolgáltatottságot.

Például: teljesen mezítelenre vetkőztetve kellett a piszkos padlójú kínzószobában négykézláb körbemászkálnom, szennyes papírost dugva a számba. Közben leírhatatlanul szennyes ócsárlások és ocsmány káromkodások kíséretében záporozták rám a zavaró kérdéseket.

Mezítelenre vetkőztetve verések, rúgások; nagyfeszültségű áram átszikráztatásával való csíptetések; lábujjhegyen való merev állások, miközben vörösesfehéren izzó (rezsóféle?) lapot tartottak más-más helyen az oldalam mellett, a talpam és a sarkaim alatt pedig szöges deszkalapot stb.

A megverés és rugdalás (csizmás, izmos lábakkal) nemcsak megalázásra szolgált, hanem fájdalomokozásra is. A verés után a nyakamat 10-14 napig csak fájdalommal tudtam elfordítani. A nagyfeszültségű (igen kis intenzitású, de legalább 5-10 ezer Voltos) árammal a szem környékét, az ajkakat és a száj környékét, a hímvesszőt és környékét kínozták meg. Ott, ahol a legfájdalmasabb vagy legmegalázóbb.”

Kínzás közben többször összeestem, és a piszkos padlón heverő – velem szemben nem hasznát – kínzószerszámok valamelyikében a térdeimet megsértettem. (A térdeimet nem rugdalták, és nem is ütötték.) A fertőzés sérülésekből keletkezett, a tenyérnyi nagyságú gennyes sebeket az Andrássy út 60. orvosai példás gondossággal kezelték. Nevemet ők sem tudták meg, sem azt, hogy a sebek hogyan keletkeztek.

A kínzások másik csoportja a teológiai és pszichikai eszközök együttes, mondhatnám: összehangolt alkalmazásával történő kikészítés volt. Az első nyolc hétből körülbelül hét és fél hetet az Andrássy u. 60.olyan pincezárkáiban töltöttem, ahol nemcsak lepedő nem volt, hanem sem szalmazsák, sem matrac, sem semmiféle takaró nem volt. A kéményszerű szellőzőnyíláson át az udvarról (vagy utcáról) összesepert szemét a priccsre hullott, néha szárazon, néha nedvesen; közben pedig egy ideig – talán két hétig – olyan extra kicsiny (körülbelül 180 x 170 cm) zárkában voltam, ahol a törpe priccs felett vezetett a szennyvízcsatorna! Ezekben a hetekben, majdnem két teljes hónapig csak a kihallgatások közötti szünetekben tudtam a priccs szélén ülve valamicskét aludni. Egy-két hét alvástalanságot még bír a szervezet, de hét-nyolc hetet az enyém már nem.”

(Kulics Ágnes-Tölgyesi Ágnes:…kövek fognak kiáltani… Szerzetesvallomások (1988-1989). Budapest, 1991. Gondolat Könyvkiadó, 96-97. old.)

Miért is citálja ezt az ember éppen most? Túl az 1956-os magyar felkelés és szabadságharc hatvankettedik évfordulóján, éppen azért, hogy rávilágítsunk: valaha mennyire eggyé vált az egyén sorsa a nemzete sorsával. Utóbbiért hajlandó volt a kínok kínját is elviselni.

Mi viszont ma itt ülünk kényelmesen képernyőnk előtt, pásztázzuk a sokkoló híreket, csupán virtuálisan értesülve a közel-keleti keresztényüldözésekről, ám kérdés, meddig bírnánk azt a szenvedést, amit például Endrédy atya zokszó nélkül elviselt?


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »