Nagy Ervin: Az utódpárt hattyúdala

Választmányi ülésük után még egyszer megmutatták magukat, fegyelmezetten felmentek a színpadra, majd meghajoltak… És függöny! Készülhet a Jobbik! Esetleg a visszatapsolt Gyurcsány…

Az ógörög irodalomban a hattyúdal annak a boldogságnak a kifejezésére szolgált, amelyet a főhős a túlvilágba költözés előtt érzett, hisz ott a fájdalom- és a vágyaktól mentes öröklét vár rá. Szókratész így szól halála előtt tanítványainak Platón Phaidón című dialógusában: „Énekelnek ők előbb is, de amikor érzik, hogy meg kell halniuk, akkor énekelnek a legtöbbet és a legszebben: örömükben, hogy az istenekhez kell elmenniük, akiknek szolgái.” Az egyébként természettudományosan nem bizonyított tény a római Ovidius Átváltozások című művében már egyfajta szomorú énekként jelenik meg. „Ott könnyek közepette dalát, mit a kín alakított, / ontja keserves-gyöngéden, mint élete végén / szokta halotti dalát lankadva zokogni a hattyú” – írta a római költő. És ma is efféle jelentést társítunk hozzá, jobbára az elmúlás feletti bánatra, színházi körökben pedig az utolsó színpadi szerepre utaló kifejezésként használjuk. Akár a szocialisták választmányi ülése utáni fellépés…

Mert vége. Mert vége kell, hogy legyen. Molnár Gyula ugyan hozta a kötelező színpadi mosolyt, az elmaradhatatlan optimizmust, hisz ez volt a feladata, erre készült hetek óta, így méltán állította, hogy az MSZP még az idén megnevezi százhat egyéni képviselőjelöltjét és elkészíti előválasztási koncepcióját, amely alkalmas lehet a hatalommal szembeni kihívók kiválasztására. És Hiller István választmányi elnök is – Horn Gyula örökbecsű könyvére utalva – jelentette ki, hogy „rendezni kell a sorokat, újra lerakni a cölöpöket”. És persze, hogy „saját víziót, alternatívát kell kínálni”, és hasonlók. Közhely közhely hátán…

De a szerep és a valóság közötti szakadék már oly mély, hogy minden bizonnyal átugorhatatlan. Hisz a szocialista párt már rég nem a legerősebb ellenzéki erő, de lassan már a baloldalon sem az összefogást vezető „zászlóshajó”. Mert – és voltaképp itt van a legnagyobb szakadék – pontosan a politikai vízió, az alternatíva hiányzik. A Tóbiás-korszakban csupán „a mindenhol béremelést” baloldali demagógia látszott, illetve néhány, a kimúlás előtti intő jel, mint a népi kezdeményezések és az aláírásgyűjtések kudarca, vagy a kínos adok-kapok a többi baloldali párttal.

Mára azonban ennyi sem maradt. Az egész töredezett baloldalra, de leginkább a szocialistákra jellemző politikai viselkedéssé vált az eljárás, hogy amikor az ellenzéki sajtó feltár valamilyen vélt, vagy valós ügyet a kormánypártok és vezetőinek háza táján, kissé késve megérkeznek a politikusok és közleményt írnak, lemondást követelnek, sajtótájékoztatón háborognak. De ők maguk semmiféle politikai teljesítményt nem nyújtanak. Saját kútfőből semmit sem találnak ki. Mintha az ellenzéki sajtó átvette volna a „politikacsinálás”, a politizálás feladatait a balliberális oldalon. Mert ők, sokszor ugyan külföldi hátszéllel, de vitathatatlanul teszik a dolgukat.

A kimúlásra utal a tanácstalanság, amely az MSZP elnökének szavai mögött érződött, amikor kissé meghökkentő módon, így ábrándozott a választmány ülése utáni sajtótájékoztatón: „Jó lenne egy valódi, mérsékelt konzervatív párt a Fidesz és a Jobbik ellensúlyozására.” Szerinte ugyanis egy ilyen konzervatív párttal az MSZP együtt tudna működni olyan alapvető kérdésekben, mint a határon túli magyarság ügye (!), az egyházak vagy az unió megítélése.

Ez volt a leghamiskásabb, a legbánatosabb és őszinte része a hattyúdalnak. Benne minden, a létezéssel kapcsolatos kétellyel, az élni akarás és a halálra várás ellentmondásaival. Minden olyan vággyal, amelyet a haldokló nem volt képes megvalósítani…

 

Forrás: Magyar Hírlap

The post Nagy Ervin: Az utódpárt hattyúdala appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »