Jaroslav Naď védelmi miniszter vasárnap gondolt egyet, és egy nagyon indulatos kommentben azt írta Vlagyimir Putyinról, hogy „A pokolban fogsz elégni, te mocsok”. Megértem az indulatokat, amit az orosz invázió kivált az emberekből. Én abból indulok ki, hogy egy politikus, különösen egy védelmi miniszter, képes megőrizni a hidegvérét, tehát ha Naď megroppant a felelőssége súlya alatt, akkor ideje távozni, ha pedig nem, akkor ezzel a bejegyzéssel célja van, amit ma háborús uszításként lehet csak értelmezni.
Nem, nem pártolom “Putyin háborúját”. Oroszország agresszor, nincs keresnivalója Ukrajnában. De ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy hajlandó lennék-e harmadik világháborút kirobbantani Ukrajnáért, vagy az ottani „demokráciáért”, a válasz nem. Ha azt kérdezi valaki, hogy hajlandó vagyok-e világjárványok idején fagyoskodni családommal, kisgyerekeimmel együtt a nappaliban azért, hogy Amerika versenyképessége javuljon, a válasz nem. Ha valaki azt kérdezi, akarom-e, hogy a bársonyszék biztonságában élő politikusok külföldi sugalmazók unszolására a mi gyerekinket sorozzák be és küldjék a frontra egy olyan háborúba, amit el lehetett volna kerülni, csak épp a Jaroslav Naď féléknek ez nem állt érdekében, a válasz nem.
Putyin egy „mocsok” politikus, de egy nagyhatalom, egy globális játékos, egy atomhatalom elnöke. Már 2014 előtt is nyilvánvaló volt, hogy Oroszország nem engedheti meg magának, hogy a nyugat befolyási zónájává tegye Ukrajnát, és hogy ezért a végsőkig elmenne. Ezt nem én mondom, hanem olyan amerikai agytrösztök írták, mint a Geopolitical Futures vagy a Stratfor, akik azért jóval magasabb színvonalat képviselnek és többet tettek le az asztalra, mint például a szlovák Globsec, amelynek ténykedéséhez korábban Jaroslav Naď is jelentős mértékben hozzájárult.
Lefordítom magyarra azt, amit az elemzők homályosabban írtak körül annakidején: ha reálissá válik annak veszélye, hogy Ukrajna integrálódik az EU-ba, de főleg a NATO-ba, akkor Oroszország bevonul. Vagyis minden releváns döntéshozó (nem Naď, hanem például a Washingtonban, Párizsban, Berlinben és Brüsszelben ülő tisztviselők) tisztában lehetett vele, hova fajul a dolog, ha tovább feszítik a húrt az oroszoknál. 2014-után volt egy Normandiai Négyek, akik elfogadtak egy béketervet, ami nem csak az oroszokon, de az ukránokon is elbukott. Akkor kellett volna Zelenszkijből kisajtolni a megállapodások betartását, de Európa már akkor sem viselkedett önállóan.
A vérontás elkerülhető lett volna, és ez itt a lényeg. Idealizálhatjuk a helyzetet, hogy Oroszország lator ország, meg kell leckéztetni, de akkor miért nem leckéztetjük meg az USA-t például Irakért vagy a szíriai bombázásokért? Egy válasz van: nem Oroszország az ellenség, hanem a háború maga. Ma a háború, a háborús uszítás a legnagyobb ellenségünk.
Mikor az oroszok felsorakoztak az ukrán határnál januárban, hány nyugati vezető beszélt a békéről? Egy sem. Mind megtorlást emlegettek. És azt se felejtsük el, hogy csak azután ment érdemi segítség Ukrajnának fegyverszállítmányok formájában, mikor kiderült, hogy az oroszok elbénázták az inváziót, és az USA elhatározta (idézem az amerikai védelmi minisztert): minden eszközzel a lehető legjobban meggyengítik Oroszországot. Nem megmentjük Ukrajnát, demokratizáljuk, szabadságot adunk neki, nem. Ők minél jobban legyengítenék Oroszországot. Mert ez az amerikai érdek.
De nézzük meg miért probléma, hogy Jaroslav Naď elragadtatta magát. Egy politikus szavai reakciót váltanak ki az emberekből, kvázi influenszerek, befolyásolják a közhangulatot.
Amikor Naď közzé tette ominózus bejegyzését, elképesztő mennyiségű támogató kommentet kapott (vasárnap este kilenc körül már több mint 900 komment érkezett rá, alig 11 óra alatt). Ezek többsége elégedetlenkedett, hogy a NATO miért nem avatkozik be, és veri ki az oroszokat Ukrajnából. Tényleg, miért is? Talán mert ha az oroszok úgy érzik, hogy katonailag legyőzik őket, utolsó hakniként atomfegyvert vetnek be, és utána már nem lesz kin számon kérni a történteket..?
Íme néhány reakció példaként:
„Most már tényleg be kell avatkozni! Mire vár még a NATO? Meg kell támadni Oroszországot, akár győzünk, akár nem, jöjjön a világháború, és akkor mi van, meg kell neki mutatnunk” „Ideje véget vetni ennek a népirtásnak. Az ENSZ-nek és a NATO-nak keményen be kell avatkoznia”
A problémát tehát az, hogy Naď akaratlanul, de talán inkább akarva olyan érzelmeket váltott ki, amelyek a háború felé mozdítják a közvélemény egy részét.
Nemrég egyébként az Expres Rádiónak nyilatkozó František Šebej exhidas képviselő, atlantisa megmondóember beszélt arról, hogy az „egyetlen megoldás Oroszország katonai veresége”. Életveszélyes kijelentések ezek, mert egy destabilizálódott, válságba süllyedő Oroszországban nagyon gyorsan nagyon veszélyes kezekbe kerülhetnek a nukleáris indítókulcsok. De míg Šebej már nem aktív politikus, legfeljebb jól hangzanak szavai a napi propagandalapokban, addig Naď egy védelmi miniszter, akinek szavai teljesen más kategóriába esnek.
Beszédes, hogy vasárnap estig az indulatos Naď-féle bejegyzést a szlovák sajtó nagy része le sem hozta…
Egyetlen dolgot érdemes ehhez még hozzátenni. A felvidéki magyar realitás az, hogy Szlovákiában élünk, akármilyen is, bár nem mi választottuk. Ennek ellenére nem robbanthatunk ki vérontást azért, hogy ez megváltozzon. Az ukrán geopolitikai realitás meg az, hogy Oroszország szomszédságában élve nem tehet meg akármit, amit nyugatról súgnak neki, akármilyen nehéz is így élni. Nem ő választotta, de ez van. De esetében ez nem szükségszerűen maradt volna így. Egy Putyin halála után meggyengült Oroszországgal szemben háború nélkül, átgondolt nemzeti stratégiával igen hatékonyan szállhatott volna szembe a politikai porondon, akár nyugati hátszéllel. Igaz, ehhez munkára és nem korrupcióra lenne szükség. És az is igaz, hogy akkor az amerikai fegyverlobbi nem szedné meg magát, Európa sem szorulna amerikai LNG-re, és Oroszország sem gyengülne meg elég gyorsan ahhoz, hogy az USA a legfőbb ellenségére, Kínára koncentrálhasson.
Komjáthy Lóránt
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
