Náci karlendítés

Előre kell bocsátanom, hogy a Jobbik politikusai közül nem Sneider volt a kedvencem. Nagyon meglepődtem, hogy pont őt választották elnökül, de ez az ő belügyük. Semmi közöm hozzá. De azt meg kell kérdeznem, hogy: kedves nagy demokraták és jogállamisták, tessenek már megmondani, hogy egy zártkörű esküvőn készített, kilopott képeket a televízióban rossz hír keltése céljából mutogatni nem a személyiségi jogok megsértése-e? Az efféle jogsértést összeegyeztethetőnek tartják-e a „jogállamisággal”? Micsoda képmutatás, hogy rablók, gyilkosok arcát személyiségi jogaikra hivatkozva eltakarják a bírósági tudósításokon és a Kék Fény videóin, de ezeket a felvételeket közzéteszik.

Csodálatos az efféle esetekben elhangzó szöveg: „napvilágra került”, meg „kiszivárgott” felvételek szerint, stb. Tessék mondani, ki kerítette napvilágra? Ki szivárogtatta ki? A videó felvételek csak úgy szivárognak, mint a kóboráram? Vagy talán a titkosszolgálat tette? Tehát „a nagy testvér otthon is figyel minket”? Talán feltámasztották a hajdani III/III-as ügynökhálózatot is?

Ami ez után következett, az csak szórakoztatott. Ugyanis a televízióban elhangzott szöveg szerint Sneider felesége „náci karlendítést végzett”.

Megvallom, nekem a látványról nem jutottak a nácik az eszembe, bár az sem kizárt, hogy nem vagyok elég „érzékeny”. (A szocializmusban úgy mondták, hogy nem vagyok elég „fejlett”.) Talán „érzékenyítő tanfolyamot” kellett volna végeznem, hogy felérzékenyített látásom biztosan észrevegye az emberi testbeszédben a testbeszélő szándéka ellenére a tudatalattijából felszínre bukkanó és tényleges elmeirányultságát manifesztáló nácifasiszta mozdulat elemeket? Ugye milyen szépen megfogalmaztam?

Az ügyről az a fekete bőrű francia humorista jutott az eszembe, aki a színpadon francia módra – elnézést – ló… izét mutatott, amit egyes „érzékenyek” „fordított náci karlendítésként”, a fekete bőrű előadónak a náci rasszizmus melletti hitvallása jeleként értelmeztek. Képzeljék el, egy néger, aki a náci rasszizmus híve! Ilyet is csak a leépült elmeállapotú Európában tudnak kitalálni. Ezt a jelet, tőlünk eltérően, a franciák ferdén lefelé nyújtott, egyenes karral mutatják, amelyre keresztben ráteszik a másikat, mintegy jelölve, hogy „hát ekkorát neked”. Az „érzékenyek” és „fejlettek” persze rögtön tudták, hogy ez nem lehet más, mint egy rosszul leplezett „náci karlendítés”, mert egy ilyen olcsó trükkel, hogy lefelé nyújtja a karját, mégpedig a balt, az „érzékenyeket” (a szociban úgy mondták, hogy „fejletteket”) nem lehet ám félrevezetni.

Azoknak az „érzékenyeknek” és „fejletteknek”, akik Sneider feleségének a karlengetését náci karlendítésként értelmezték, mutatok néhány igazit, illetve olyat, mint az igazi:

Mit szólnak hozzá? A képek – a gyengébbek kedvéért – idősebb és ifjabb Bush elnököt ábrázolják, akik „náci karlendítéssel” üdvözlik híveiket. Hogy ez nem igazi náci karlendítés? Bevallom, számomra sokkal hitelesebbnek látszik, mint Sneidernéjé. Elismerem azonban, hogy nem vagyok eléggé felkészült a náci karlendítés koreográfiájából ahhoz, hogy pontozó bíróként szerepeljek a „ki tud szebben náci karlengetni” vetélkedőn, ezért a kérdés eldöntésére lássuk az igazit, hogy mindenki maga pontozhasson.

Elölnézetben ilyen:

Oldalnézetben pedig ilyen:

(Gyengébbek kedvéért: a képek Adolf Hitlert ábrázolják, tehát a karlendítés „autentikus”.)

Önök szerint – már akik látták a televízióban a hivatkozott felvételt Sneiderékről – kinek a karlendítése hasonlít jobban Hitleréhez, Sneidernéjé, vagy a két Bushé? Szerintem a két Bushé.

Most jöjjön az igazi nagyágyú! Ehhez mit szólnak?

Hírdetés

Ez már döfi! Ugye? Ennél szebben, „autentikusabban” Hitler sem tudta csinálni! Mintha két Hitler volna. Ha Hitler karlendítése 10 pontot érdemel, én ezeknek is adnék legalább 8,8-at. Csak azért ennyit, hogy nehogy túltegyenek a Führeren. A képen – a gyengébbek kedvéért – ifjabb Bush elnök és külügyminisztere, Colin Powel látható.

Köztudott, hogy az amerikai internetes sajtó rengeteget élcelődött az ifjabb Bushon, többek között az ilyen jeleneteken is, de senki sem akadt, aki komolyan náci karlendítésnek tekintette volna. Szórakoztak Bushon, de nem voltak hülyék.

A következő kép pedig még az eddigieket is űbereli:

Senkit se zavarjon, hogy az izraeli miniszterelnök a látszat szerint balkezes. Ez is csak félrevezetés, mint a néger humorista lefelé mutató karja. Mert az a lefelé mutatás igazából fölfelé mutatást jelentett, ez a bal kéz pedig – az „érzékenyek”, „fejlettek” logikája szerint – jobb kezet. Ugye, világos?

Minket, „fejletteket”, akarom mondani, „érzékenyeket”, ez nem fog megtéveszteni. Mert mi még „fejlettebbek”, akarom mondani „érzékenyebbek” vagyunk, mint az M1 hírszerkesztői.

Hát akkor most itt az ideje, kedves Olvasók, hogy elkezdjék a felháborodást: Van ilyen embereknek helye az amerikai és izraeli közéletben? Nem elképesztő, hogy ilyen kryptonácik vezették az Egyesült Államokat, és egy ilyen vezeti Izraelt még ma is?

A gondolat továbbvitelét a tisztelt olvasók fantáziájára bízom. Meg az M1 tévé hírszerkesztőire.

Csak zárójelesen jegyzem meg: tudjuk, hogy a kommunizmusnak sokkal nagyobb és súlyosabb a bűnjegyzéke, mint a nácizmusé. Tudjuk, hogy sokszorta több ártatlan emberéletet oltottak ki és sokkal több szenvedést okoztak és ráadásul sokkal hosszabb ideig folytatták ember- és népgyilkos tevékenységüket. Ennek ellenére egyes ismerőseim, munkatársaim a rendszerváltás körüli időkben, részben gúnyból, részben a felszabadultság érzetétől hajtva néha felemelt, ökölbe szorított kézzel, „szabadság, elvtárs” köszöntéssel üdvözölték egymást. Sőt, „bulik” alkalmával abban versenyeztek, hogy ki emlékszik több kommunista mozgalmi dalra, amelyeket kisiskolás korunkban, az ötvenes években kellett megtanulnunk. Ha valaki idegen látta ezt, csak szórakozott rajta és eszébe nem jutott volna, hogy ebből arra következtessen, hogy „őskommunisták” vagyunk, akik visszasírják a „régi szép időket”. Tudta, hogy ez csak bohóckodás, a múlt hivatalos hülyeségeinek a karikírozása, kicsúfolása.

Az átkosban viszont megtörtént, hogy egy vállalati bulin egy férfi ismerősöm tálcán vitte ki az üres üvegeket és közben megjátszotta, hogy összeroskad a tálca súlya alatt. Egyik munkatársa biztatóan rászólt: „csak kitartás, Ferikém, ki bírod te azt vinni”. Az illetőt másnap behívatta a párttitkár, mert „nyilas köszöntést” használt. Az emberi hülyeség határtalan. Akkor is, most is.

Az igazi diktatúra az, amikor az embernek már arra is vigyáznia kell, hogy milyen szavakat mond ki, milyen mozdulatokat végez, mert vannak „rossz szavak” és „rossz mozdulatok”. Már csak a hozzám hasonló korúak emlékeznek arra, hogy volt idő, mikor a rendőrség üldözte a hosszú hajú fiúkat, majd a kopaszság, máskor meg a fekete ing volt a rendszerellenesség jele.

De vessünk véget a szórakozásnak, mert még valamelyik antifasiszta feljelentést tesz ellenem, hogy én Netanjahut lenáciztam. Fordítsuk hát komolyra a szót, mert más az élcfaragás, és más, ha az efféle dolgokból komoly következtetéseket vonunk le, mint a fentebb említett párttitkár, vagy mai, szellemi utódai.

Az amerikai sajtóban használnak egy kifejezést: character assassination. Talán „hírnévgyilkosságnak”, vagy „jóhír gyilkosságnak” lehetne fordítani. A módszer az, hogy a sajtóban addig ismételgetnek hazugságokat, rágalmakat, féligazságokat valakivel kapcsolatban, míg teljesen ellehetetlenítik. Mert ki mer szembeszállni a sajtósakálok falkájának az összehangolt ugatásával? A vád többnyire rasszizmus, antiszemitizmus, idegengyűlölet, náci rokonszenv, homofóbia. (Még a jelenlegi amerikai elnökkel, Trumppal is ezt csinálják már két éve, Putyin bábjának, árulónak nevezve őt.) Évek múltán, ha az áldozatnak van egyáltalán pénze ügyvédekre, hiába nyeri meg a rágalmazási pereket, már tönkre lett téve. Ha esetleg a lapoknak büntetést kell fizetniük, röhögve kifizetik, mert a megbízóik célját már elérték és zsebre vágták érte a dohányt. Többszörösét annak, mint amennyit a bíróság megítél a sértettnek.

Jó hazai példa erre Szávay esete: „kiszivárgott” hangfelvétel tanúsága szerint leütött egy zsidó nőt. Heteken keresztül hallgattuk a szöveget, de nem tudjuk, hogy ki készítette a hangfelvételt a telefonbeszélgetésről, volt-e erre felhatalmazása, mi is történt valójában és hogy van-e sértett egyáltalán. De Szávayt sikerült lemondatni. Tiszta Amerika.

Végül még néhány szót Pákó úrról, akit kifigurázott valaki a lagziban. Egyrészt miért bűn ez? A Bagi-Nacsa páros abból él, hogy színészeket, énekeseket, közszereplőket figuráz ki, jól-rosszul, és senki sem háborodik föl rajta. Nem tudom, hogyha a köztársasági elnököt szabad kifigurázni, akkor Pákó úr kifigurázása miért volna főbenjáró bűn. Én Pákó urat egyetlen egyszer láttam véletlenül a TV-ben. Fogalmam sincs róla, hogy miféle műsor volt, mert sem az elejét sem a végét nem láttam, csak arra emlékszem, hogy a műsor vezetőinek valami ajándékokat kellett behozni. Nos, amikor Pákó úrra került a sor és előrukkolt az ő ajándékával, (hadd ne említsem meg, mit hozott) akkor Havas Henrik, a műsor egyik vezetője kijelentette, hogy a továbbiakban nem hajlandó Pákó úrral együtt szerepelni és a műsor kellős közepén felállt és felháborodva, undorodó (legalábbis én így láttam) arckifejezéssel távozott. Én nem sokat tudok Havas Henrikről, de abban biztos vagyok, hogy náci rokonszenvvel és rasszizmussal nem igen lehet vádolni. Ezért a lépéséért kalapot emeltem előtte. (Azt nem tudom, hogy büntetlenül megúszta-e a történteket.)

Ha jól értettem, egy másik vádpont az volt, hogy Pákó úr „nemi identitásán” is élcelődtek volna. Egyrészt, ha már demokrácia és szólásszabadság van, hadd engedtessék meg, hogy legalább az ember a lakása falain belül kimondhassa, amit gondol. A televízió tárgyi hírműsorából az látszik, hogy már a lakáson belül is kötelező a „politikai korrektség”, az un. „európai értékek” tiszteletben tartása, mert a „nagy testvér mindent lát és hall”. A szocializmusban a lakáson belül – kivételes esetektől eltekintve – még volt szólásszabadság, bár lehet, hogy csak a műszaki lehetőségek fejletlensége miatt. Másrészt, ha szabad a tévében közismert, sőt közmegbecsülésnek és közszeretetnek örvendő személyeket iszákosként részegnek „parodizálni”, akkor miért olyan nagy bűn, ha lakáson belül valaki e vonatkozásban engedi meg magának, hogy hangot adjon nemtetszésének, akár komoly, akár élcelődő formában. Különösen akkor, ha nálunk az Alkotmányban van rögzítve, hogy a család egy férfi és egy nő kapcsolatán alapul, ami bizony a hivatalos „európai értékek” tagadása, amelyek között kiemelt az un. LGBTTQQ … és még vagy 55 betű (l.: Unió, Unió, Te Csodás! (6. rész) – Elmeállapot elemzés) , „közösség” pozitív diszkriminációja. Vagy – Alkotmány ide vagy oda – már mi is ott tartunk, mint az USA, ahol az un. „nemi identitás” már védettebb, mint a család? Mert ott a családon nyilvánosan szabad viccelődni, gúnyolódni, a családot szabad idejétmúltnak minősíteni, szabad a hagyományos apai és anyai szerepeket kigúnyolni, sőt az elnyomás legősibb formájának és a társadalmi gondok továbbörökítőjének kikiáltani, de az „identitás választáson”, az azonos neműek házasságán élcelődni, azt természetellenesnek, elfogadhatatlannak minősíteni öngyilkosság. Arról nem is beszélve, hogy ismerve a magyarországi közgondolkodást, azt hiszem, ez a vád inkább növeli mint csökkenti a vádlottak népszerűségét.

Az amerikai közélet egy új csillaga a hawaii Tulsi Gabbard. Amikor bejelentette, hogy jelöltetni kívánja magárt a következő elnökválasztáson, a jóakarói rögtön előásták, hogy 15 évvel azelőtt a következő kijelentést tette: „Nekünk, mint demokratáknak, a nép nézeteit kéne képviselnünk, nem pedig néhány homoszexuális szélsőségesét.” Ugye, milyen felháborító? Nem? Rögtön fel is morajlott a sajtófelháborodás a demokrácia és a szólásszabadság mintaországában: Hogy képzeli, aki valaha is ilyen kijelentést tett, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen? Ez elfogadhatatlan, tűrhetetlen, összeegyeztethetetlen  demokráciával és a szólásszabadsággal, stb. Lassan eljutunk ahhoz a csodálatos kommunista megfogalmazáshoz, hogy ez „visszaélés a szólásszabadsággal”. Természetes, hogy „bűnbánatot” kellett tartania és „építő önkritikát” gyakorolnia fiatalkori botlása miatt (ma ezt inkább úgy mondják, hogy „meggyőzően el kellett határolódnia korábbi véleményétől”), de még így sem úszta volna meg a dolgot, ha nem tudta volna bemutatni, hogy a demokraták korábbi kedvencének, Hillary Cintonnak is hasonlók voltak a nézetei fiatal korában. Ez volt az aduász. Ha Clintonné ifjúkori botlása bocsánatot nyert liberális demokratáéknál, akkor már kénytelenek voltak Gabbardnak is megbocsátani. De aztán nehogy még egyszer előforduljon, mert akkor mehet vissza Hawaira zabot hegyezni!

Látva ezeket a dolgokat, az ember elgondolkodhat azon, hogy mik is lehettek az M1 tv hírszerkesztőinek a céljai. Sneidert akarták lejáratni, a Jobbikot, vagy mindkettőt? Vagy talán az volt az igazi,  rejtett céljuk, hogy áttételesen inkább Orbán Viktort figyelmeztessék arra, hogy a „gondolat- és véleménybűnök” nem évülnek el, hiszen – mint sokan emlékszünk – ő maga is tett korábban néhány olyan kijelentést, amelyekkel kényelmetlen volna most szembesülnie. Nem említek most egyet sem,  noha akkortájt sokszor nagyon rossz volt a véleményem róla és az egész Fideszről. Csak azért nem említem, mert most örülök a bevándorlás ügyében tanúsított következetes és bátor magatartásának, egyházpolitikájának, hogy szembe mer szállni az összeurópai liberális gőzhengerrel, hogy az általa megfogalmazott „illiberális demokrácia” fogalma már sok nyugati liberális rémképévé vált. Továbbá örülök (noha nem közvetlenül  személyéhez kapcsolódik, de egyetértése és támogatása nélkül nem volna megvalósítható) a Novák Katalin nevével fémjelezhető családpolitikának, bár az eredményességének a megítéléséhez a dolog természetéből adódóan még várni kell. Nagyra értékelem Varga Mihály gazdaságpolitikáját és különösen Szíjártó dinamikus, nem a „nagy testvérhez” dörgölőző külpolitikáját, amilyet hosszú életemben először ma látok Magyarországon. Helyeslem a meghirdetett „nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget odavinni” elvet és a „Hungary helps” programot, a külhoni magyar kultúra támogatását, a óvodaépítéseket, és még sok mindent, amit most nem részletezek. Ezeket úgy tekintem, mint tettekre váltott bizonyítékát annak, hogy tényleg megváltoztatta egyes  korábbi nézeteit, nem pedig csak szavakban „határolódott el” tőlük.

Ami a tv hírszerkesztőit illeti – mivel míg ember él a földön, a hízelgés nem fog kiveszni – még azt is el tudom képzelni, hogy ez az ízléstelen boszorkányüldözés csupán a hatalomhoz dörgölőzési „munkaverseny” sztahanovista túlteljesítése volt. Vagy esetleg épp az ellenkezője az igaz, és azért tették fel a képernyőre, hogy ország-világ előtt álszenten azt leplezzék le, hogy a „populista, nácifasiszta orbáni diktatúrában” hogyan működik az állampolgárok teljes körű megfigyelése, telefonjaik lehallgatása. Már hallom Szanyi Tibort, amint egy Sargentini által vezetett brüsszeli tüntetésen harsog az ellenzéki politikusok személyiségi jogainak a megsértése miatt, és éppen a Sneiderékről szóló tudósítást hozza fel bizonyítékul. Ha tényleg összefognak a Jobbikkal, még ez is megtörténhet.

Mert manapság minden lehetséges.

Egyszer olvastam egy figyelemre méltó gondolatmenetet, amely szerint a társadalom egészséges közgondolkodásának a biztosítása érdekében nem tanácsos a szélsőségek kizárása. Nem a végletesen egyszerűsített, kétdimenziós, jobb- és baloldali szembeállásra gondolok, hanem a sokdimenziós véleményszabadságra. Ugyanis, ha valamilyen nézetrendszert erőszakkal kizárnak a közbeszédből, az ellenkezője meg bent marad, az súlyponteltolódáshoz vezet. Ilyenkor a közgondolkodás már nem kiegyensúlyozott, hanem eltolódik az ellenkező szélsőség irányába. Tehát a szélsőségek elleni harc, amikor nem a társadalom józan mérlegelése dönt, hanem az állami erőszak, akkor az nem kiegyensúlyozottá, hanem ellenkezőleg, szélsőségesebbé teszi a közgondolkodást. A kétdimenziós példával szemléltetve, ha kiirtom a szélsőbaloldali nézeteket, nem lesz hatékony ellenszere a szélsőjobboldali véleményeknek, és viszont. Ezért a közgondolkodás eltorzul. Európában a szélsőjobboldali nézetek ki vannak zárva a közbeszédből, talán ez az oka az európai parlamentben is tapasztalható baloldali véleménydiktatúrának, a bevándorláspárt sikerének és annak, hogy a nácizmusnál sokszorta bűnösebb kommunista diktatúra megítélése korántsem olyan szigorú, mint a nácizmusé. Hazai viszonyokra alkalmazva az elvet: ha a Fidesz, vagy túlbuzgó hívei, a hírnév-gyilkosság módszerét is felhasználva felszámolják az ellenzéki pártokat és politikusokat (nincs helyük a közéletben!), az előbb-utóbb szükségszerűen a saját eltorzulásukhoz fog vezetni, a janicsárok végnapjai mintájára. A janicsárok, akik eleinte a török birodalom félelmetes öklét képviselték, az ellenőrzés alól kicsúszva a birodalom romlását idézték elő.

D.M.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)


Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »